Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évk.12. vasárnapra

Isten név szerint ismer bennünket
(Jer 20, 10-13; Róm 5, 12-15; Mt 10, 26-33)

Az évközi tizenkettedik vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta megható imája, amelyben Istenre bízza életét az üldöztetések közepette. Bizalma kikezdhetetlen, már előre látja a szabadulást. Jó tudni, hogy Isten sohasem hagy cserben bennünket, ha hozzá folyamodunk, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább hordozni az élet terhét.

Szent Pál a rómaiaknak írt levelében kifejti, hogy a kegyelem Jézus Krisztus irgalmából nyert ingyenes ajándék. Ez érvényes ma is: a szeretet, a kegyelem, a megbocsátás mindig ajándék.
Szent Máté evangélista folytatja beszámolóját az apostolok első küldetéséről. Ezúttal arról olvasunk, hogyan készítette elő Jézus első apostolait az útra. Jézus realista volt, jól tudta, mi lakozik az emberben, jól ismerte a világot, világosan megmondta apostolainak, hogy milyen nehézségek várnak rájuk küldetésük során. De bátorítást is adott a küldetéshez. Vizsgáljuk meg Jézus bátorító szavainak egyes elemeit.

Először is azt mondta nekik, hogy ne féljenek.
Másodszor azt mondta nekik, hogy velük van Isten gondviselő szeretete.
Harmadszor azt mondta nekik, hogy bátorságukat mégse vegyék ingyenes ajándéknak, hanem vállalják küldetésüket és vallják meg Jézust az emberek előtt.

A helyzet ma sem különb. Az Egyház ma is ellenséges világban teljesíti küldetését. Támadják erkölcsi tanítását a házasság felbonthatatlanságáról, a szexuális erkölcsről, embertelennek minősítik a papi cölibátus miatt, maradinak kiáltják ki, amiért nem akar nőket pappá szentelni. Sorolhatnánk még tovább a támadásokat, de ennyi is elég, hogy megértsük, az Egyház ma is ellenséges világban él. Ez érvényes minden egyes keresztényre. A világ sohasem fogja maradéktalanul megérteni hitünket, értékrendszerünket, erényeinket. A hívő egy kicsit mindig „idegen test” ebben a világban. Ne is próbáljunk arra törekedni, hogy a világ csodáljon bennünket. Nekünk az a küldetésünk, hogy tanúságot tegyünk az igazság mellett. Támaszunk ebben nem valamiféle „keresztény társadalom”, amely valószínűleg csak utópia, még kevésbé egy úgynevezett „keresztény Európa”, amely egyre inkább elfelejti keresztény gyökereit, hanem a Gondviselő Isten, aki szeretettel kíséri életutunkat.

Ennek az evangéliumi szakasznak másik nagy üzenete az, hogy Isten név szerint ismer bennünket. Az evangélium minden szava, minden jelenete, minden szereplője üzenetet közvetít. Nem tudom, elgondolkoztunk-e már valaha is azon, hogy esetleg az ebben az evangéliumi szakaszban említett kis verebek is mondhatnak nekünk valamit? Hiszem, hogy Jézus a sok madár közül nem véletlenül említette a verebeket. Mi jellemzi a verebeket? Talán az, hogy nem tartoznak a kedvenc házi madarak közé, ezért nincs nevük. Kedvenc kutyánknak, macskánknak, még papagájunknak is nevet adunk. A verébnek nincs neve. Vagy mégis? Mert lám, Jézus azt állítja, hogy a mennyei Atya minden kis verebet egyenként ismer. Akkor ez azt jelenti, hogy nála, a Gondviselő Istennél, a verebeknek is van neve! De nemcsak a verebeket ismeri Isten név szerint, hanem a csillagokat is, amint ezt a 147. zsoltárban olvassuk: „A csillagokat számon tartja, mindegyiket nevén szólítja”. A kis verebek tehát igen fontos üzenetet közvetítenek felénk: Istennél mindenkinek neve van.

Az egész Szentírás visszhangozza ezt a tényt: Ádámtól Mózesig, a prófétákon keresztül az apostolokig és mind a mai napig valamennyiünket Isten név szerint ismer. Álljon itt csupán egyetlen nagyszerű példa Izajás könyvéből: „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy...Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek” (Iz 43,1-4). Az újszövetségi olvasmányok is tele vannak névszerinti meghívásokkal. Mindenekelőtt természetesen Mária jut eszünkbe, akit gyengéden nevén szólít az angyal: "Ne félj, Mária!” (Lk 1,31). De gondoljunk a többiekre is, akikkel az evangéliumban találkozunk: József, a magában gyötrődő jegyes, majd aggódó családfő, akit így bátorít az angyal: "József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát..." (Mt 1,20); Zakariás is hallja a nevét: "Ne félj, Zakariás!" (Lk 1,13); Erzsébet, Keresztelő Szent János és a többiek: mind név szerinti ismerőseink. Mit jelent az, hogy Isten "névről szólít" meg valakit?


Az a felfedezés, hogy Isten név szerint ismer bennünket, alapozza meg értéktudatunkat. Isten szemében senki sem csak szám, hanem számon tartott valaki, nem csak eset, hanem szeretett gyermek, akinek sajátos helye, következésképpen értéke van Isten tervében, teremtő elgondolásában, szerető szívében.
Zárógondolatként álljon itt egy buzdítás: Az Evangélium kimeríthetetlen kincstár, amelyben még a csicsergő kis verebek is Isten nagyságát és jóságát hirdetik!