„Erőt adott az üldözött egyházaknak, hogy remény ellenében is reménykedjenek"– Silvestrini bíboros visszaemlékezése Casaroli bíborosra

10 évvel ezelőtt hunyt el Agostino Casaroli bíboros, aki 1979 és 1990 között vatikáni államtitkári tisztséget töltött be. A Szentszék és a kommunista rezsimek közötti párbeszéd egyik fő alakja volt a berlini fal összeomlását megelőző években. A bíboros emlékének szentelik azt az összejövetelt, amelyet a Vatikánban tartanak kedden, a Szinódusi Aulában.

Hétfőn este fél hétkor Angelo Sodano bíboros, egykori államtitkár, a bíborosi kollégium dékánja engesztelő szentmisét mutat be Casaroli bíboros sírjánál, a római Szent Apostolok bazilikában. Achille Silvestrini bíboros, a 10 évvel ezelőtt elhunyt főpap egyik legközvetlenebb munkatársa, rádiónknak adott interjújában személyes emlékeit idézte fel.

„Mesterének” nevezte Casaroli bíborost, emlékeztetve rá, hogy az „Ostpolitik”, a Vatikán ún. „keleti politikája” 25 éves időszakot ölel fel. 1963-ban kezdődött, amikor Boldog XXIII. János első ízben küldte el Casaroli bíborost Magyarországra, hogy keresse fel Mindszenty bíborost, illetve Csehszlovákiában Beran bíborost. 1963-ban kezdődött az egyetemes zsinat és XXIII. János pápa azt akarta, hogy a kelet-európai püspökök is vegyenek rajta részt. Ezért küldte el követeként Casaroli bíborost, hogy látogassa meg Mindszenty bíborost az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén, ahová a magyar prímás menekült az 1956-os felkelés bukását követően.

Ezután kereste fel Beran bíborost, akinek tartózkodási helye titkos volt, és aki így írt a pápának: „Mit tegyünk egyházunkért?” Casaroli bíboros találkozása Beran bíborossal tehát lehetőséget adott arra, hogy a Szentszék Csehszlovákiával is foglalkozzon. Ezzel az állammal ugyanis teljes egészében megszűntek a kapcsolatok. Türelmes tárgyalásokat folytatott Jugoszláviával, Magyarországgal, Bulgáriával.

A vatikáni „Ostpolitik” másik fontos eleme volt a Helsinki Konferencia, amelyet szintén Casaroli bíboros mozdított elő. A javaslat keletről érkezett és Casaroli bíboros megértette, hogy ha a Szentszék „pleno iure” azaz teljes joggal venne részt a tagállamok között, akkor mindezekkel a kormányokkal törvényesen folytathatna tárgyalásokat. Ez a fajta részvétel 1972-ben kezdődött és a záró dokumentum aláírásával fejeződött be. Casaroli bíboros 1975-ben írta alá az alapokmányt és ezzel megteremtette a lehetőségét, hogy felkeresse ezeket az országokat, kapcsolatokra lépjen illetve tárgyaljon velük.

Milyen újdonságokat vezetett be Agostino Casaroli bíboros a vatikáni diplomáciába? – tette fel a kérdést rádiónk munkatársa Achille Silvestrini bíborosnak, aki a következőket válaszolta:
„Nem vezetett be újdonságokat, de példát mutatott. Összhangot teremtett rendkívül szilárd hite és kifinomult értelmi képességei között.” Casaroli bíboros türelmes volt, de nem pusztán várakozott az egyes helyzetekben, hanem következetesen haladt előre választása megvalósításában. Másokkal is el tudta fogadtatni érett döntései indokait. A nagy tervek embere volt.

Silvestrini bíboros emlékeztetett rá, hogy a 10 évvel ezelőtt elhunyt Casaroli bíboros diplomáciai szolgálata mellett csöndes mindennapi tevékenységet is folytatott: segítette a társadalom peremére szorult fiatalokat, azokat, akik börtönből kikerülve munkát kerestek. Segítette őket, hogy ismét beilleszkedjenek a társadalom életébe. XXIII. János pápa 1963. májusában, a hónap közepe táján, mintegy két héttel halála előtt, kihallgatáson fogadta Casaroli bíborost, aki beszámolt a pápának budapesti és prágai látogatásáról. A „jó” pápa ezzel a kérdéssel fordult a bíboroshoz: „Még mindig megy azokhoz a külvárosi fiatalokhoz?” Majd a bíboros igenlő válaszát hallva így szólt: „Továbbra is járjon hozzájuk”. Valóban egyfajta végrendelet volt, amit XXIII. János adott Casaroli bíborosnak – mondta Achille Silvestrini, a Keleti Egyházak Kongregációjának nyugalmazott prefektusa.

Végül összefoglalta Casaroli bíboros lelkiségét. A lehetséges és a szükséges dolgokat vette fontolóra, vagyis azt, hogy egy-egy választásért az egyháznak milyen erkölcsi és spirituális árat kellett fizetnie. Az üldözött egyházak püspökeivel a szolidaritáson túl gyengéd, mondhatni atyai kapcsolatai voltak. Arra törekedett, hogy erőt adjon azoknak az egyházaknak, amelyek „spes contra spem”, a remény ellenében is reménykedjenek addig a napig, amíg nem szerzik vissza a szabadságot – zárta rádiónknak adott interjúját Achille Silvestrini bíboros.