Tíz éve hunyt el Casaroli bíboros - P. Szabó Ferenc jegyzete az Ostpolitikról
1998. június 9-én hunyt el Agostino Casaroli bíboros államtitkár, a Vatikán ún. Keleti
politikájának vezető személyisége, a Szentszék és a kommunista államok nehéz párbeszédének
szorgalmazója 1963–1989 között. A bíboros halála június 9-én pontosan 31 évvel azután
következett be, hogy 1977. június 9-én VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost. Emlékszem,
hogy a pápa ajtaja előtt várakoztunk; engem tolmácsnak hívott be Casaroli érsek. A
Keleti politika fő művelője kicsit aggódva, töprengve mondta: „Nem tudom, hogy jól
tesszük-e, hogy fogadjuk Kádárt, de hát ő maga kérte a kihallgatást; majd a történelem
ítéli meg, hogy helyesen cselekedtünk-e." Tíz év telt el a bíboros halála óta.
Emlékirataiban (A türelem vértanúsága) igyekezett igazolni politikáját,
amely számos kritikát váltott ki, különösen is a kommunista országok egyes egyházi
vezetői és üldözött papjai, hívei részéről. Tíz év még nem kellő történelmi távlat
a tárgyilagos ítélethez. Különben még újabban is kerültek elő ismeretlen dokumentumok,
pl. a Mindszenty-ügyről, amellyel Casaroli külön fejezetben foglalkozik. (E, 151–163.)
A vértanú bíboros nem kis nehézségeket okozott a Vatikánnak; a Keleti politikát kompromisszumnak,
a kommunista hatalom iránti engedékenységnek tartotta, amikor Bécsből feltárta a "létező
szocializmusban" elnyomott egyház helyzetét. Meglepő Casaroli bíboros vallomása
az említett fejezet végén (163): "A történelem nagy alakja marad ő, s gondolom, kevesen
őriznek róla csodálatra méltóbb – és mondhatom – szeretetteljesebb emléket nálam."
– A kommunizmus bukása után persze más a helyzet, mint amikor még nem lehetett előre
látni, hogy meddig tart a bolsevista elnyomás. A XXIII. János által kezdeményezett,
majd a VI. Pál és II. János Pál által folytatott politika a "modus vivendi" keresésében
főleg a megüresedett püspöki székek betöltésére irányult; sokszor bizony a kommunisták
jelöltjeit fogadták el. Talán túlságosan nagy fontosságot tulajdonítottak ennek a
problémának, és sokszor a felsorolás szintjén hagyták a megoldatlan egyházi kérdéseket.
Casaroli a Mindszenty-ügyről szólva hangsúlyozza (159), de ezt a kijelentést más esetekben
is megismétli: döntései kizárólag egyházi és vallási indíttatásúak voltak, az adott
körülmények között mindeneknél fontosabbnak tartották a lelkek üdvössége ügyét. Ezt
a szándékát nem vonhatjuk kétségbe. De kevésbé lehet őszintének mondani a kommunista
fél szándékát, hiszen – eltekintve a Gorbacsovval kezdődött enyhüléstől –, a cél az
egyház megbénítása, a vallás elnyomása, az ateizmus terjesztése volt. Casaroli, aki
mint maga mondja (81), "a kommunista világon kívülről érkezett", nehezen ismerhette
meg "a szocializmust építő", valójában elnyomó rendszer igazi természetét, amikor
azt remélte, hogy az alapvető változások lassú változtatásokkal (generációváltással)
elérhetők. A "kis lépéseket" szerencsére meggyorsította a gorbacsovi politika, sőt
a "glásznoszty" és a "peresztrojka", szándéka ellenére a bolsevizmus összeomlásához
vezetett. Ezt hangsúlyoztam, amikor az 1964-es részleges megállapodás 25. évfordulóján
(1989) megjelent vezércikk az Osservatore Romanóban a "kis lépéseket" méltatta.
A Casaroli bíboros által sugallt cikket ismertettem a Vatikáni Rádióban, és – az akkori
illetékes, Colasuonno érsek engedélyével – kommentálhattam is. Achille Silvestrini
bíboros A. Casaroli Emlékirataihoz írt bevezetőjében utal arra, hogy a Keleti
politikát különbözőképpen ítélik meg, mert az események mérlegeléséhez különböző mércéket
alkalmaznak. Gyakran a hatékonyság szempontjai kerekedtek felül. De – fűzi hozzá Silvestrini
– mons. Casaroli elsőnek ismerte el, hogy az eredmények korlátozottak és kényszermegoldások
voltak. Valójában nemcsak a hatékonyságot, hanem a szolgálathoz való hűséget is figyelembe
kell venni, hangsúlyozza Silvestrini. Hozzáfűzném: Kétségtelen, hogy a türelmes
tárgyalások során Casaroliék hűségesek maradtak az elvekhez, igyekeztek az egyház
és a hívek jogait szem előtt tartani, de talán a II. János Pál által is dicsért "történelmi
realizmus" nem minden esetben, helyzetben érvényesült. Talán nemcsak a "türelem vértanúságá"-ra,
hanem valódi vértanúságra is szükség volt, amelyre példát adtak a kommunista hatalom
által koholt vádakkal elítélt és börtönbe vetett főpapok, szerzetesek, világiak, akiknek
hősies helytállása példa marad az eljövendő nemzedéknek.