2008-06-09 14:00:41

Tíz éve hunyt el Casaroli bíboros - P. Szabó Ferenc jegyzete az Ostpolitikról


1998. június 9-én hunyt el Agostino Casaroli bíboros államtitkár, a Vatikán ún. Keleti politikájának vezető személyisége, a Szentszék és a kommunista államok nehéz párbeszédének szorgalmazója 1963–1989 között. A bíboros halála június 9-én pontosan 31 évvel azután következett be, hogy 1977. június 9-én VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost. Emlékszem, hogy a pápa ajtaja előtt várakoztunk; engem tolmácsnak hívott be Casaroli érsek. A Keleti politika fő művelője kicsit aggódva, töprengve mondta: „Nem tudom, hogy jól tesszük-e, hogy fogadjuk Kádárt, de hát ő maga kérte a kihallgatást; majd a történelem ítéli meg, hogy helyesen cselekedtünk-e."
Tíz év telt el a bíboros halála óta. Emlékirataiban (A türelem vértanúsága) igyekezett igazolni politikáját, amely számos kritikát váltott ki, különösen is a kommunista országok egyes egyházi vezetői és üldözött papjai, hívei részéről. Tíz év még nem kellő történelmi távlat a tárgyilagos ítélethez. Különben még újabban is kerültek elő ismeretlen dokumentumok, pl. a Mindszenty-ügyről, amellyel Casaroli külön fejezetben foglalkozik. (E, 151–163.) A vértanú bíboros nem kis nehézségeket okozott a Vatikánnak; a Keleti politikát kompromisszumnak, a kommunista hatalom iránti engedékenységnek tartotta, amikor Bécsből feltárta a "létező szocializmusban" elnyomott egyház helyzetét.
Meglepő Casaroli bíboros vallomása az említett fejezet végén (163): "A történelem nagy alakja marad ő, s gondolom, kevesen őriznek róla csodálatra méltóbb – és mondhatom – szeretetteljesebb emléket nálam." – A kommunizmus bukása után persze más a helyzet, mint amikor még nem lehetett előre látni, hogy meddig tart a bolsevista elnyomás. A XXIII. János által kezdeményezett, majd a VI. Pál és II. János Pál által folytatott politika a "modus vivendi" keresésében főleg a megüresedett püspöki székek betöltésére irányult; sokszor bizony a kommunisták jelöltjeit fogadták el. Talán túlságosan nagy fontosságot tulajdonítottak ennek a problémának, és sokszor a felsorolás szintjén hagyták a megoldatlan egyházi kérdéseket.
Casaroli a Mindszenty-ügyről szólva hangsúlyozza (159), de ezt a kijelentést más esetekben is megismétli: döntései kizárólag egyházi és vallási indíttatásúak voltak, az adott körülmények között mindeneknél fontosabbnak tartották a lelkek üdvössége ügyét. Ezt a szándékát nem vonhatjuk kétségbe. De kevésbé lehet őszintének mondani a kommunista fél szándékát, hiszen – eltekintve a Gorbacsovval kezdődött enyhüléstől –, a cél az egyház megbénítása, a vallás elnyomása, az ateizmus terjesztése volt. Casaroli, aki mint maga mondja (81), "a kommunista világon kívülről érkezett", nehezen ismerhette meg "a szocializmust építő", valójában elnyomó rendszer igazi természetét, amikor azt remélte, hogy az alapvető változások lassú változtatásokkal (generációváltással) elérhetők. A "kis lépéseket" szerencsére meggyorsította a gorbacsovi politika, sőt a "glásznoszty" és a "peresztrojka", szándéka ellenére a bolsevizmus összeomlásához vezetett. Ezt hangsúlyoztam, amikor az 1964-es részleges megállapodás 25. évfordulóján (1989) megjelent vezércikk az Osservatore Romanóban a "kis lépéseket" méltatta. A Casaroli bíboros által sugallt cikket ismertettem a Vatikáni Rádióban, és – az akkori illetékes, Colasuonno érsek engedélyével – kommentálhattam is.
Achille Silvestrini bíboros A. Casaroli Emlékirataihoz írt bevezetőjében utal arra, hogy a Keleti politikát különbözőképpen ítélik meg, mert az események mérlegeléséhez különböző mércéket alkalmaznak. Gyakran a hatékonyság szempontjai kerekedtek felül. De – fűzi hozzá Silvestrini – mons. Casaroli elsőnek ismerte el, hogy az eredmények korlátozottak és kényszermegoldások voltak. Valójában nemcsak a hatékonyságot, hanem a szolgálathoz való hűséget is figyelembe kell venni, hangsúlyozza Silvestrini.
Hozzáfűzném: Kétségtelen, hogy a türelmes tárgyalások során Casaroliék hűségesek maradtak az elvekhez, igyekeztek az egyház és a hívek jogait szem előtt tartani, de talán a II. János Pál által is dicsért "történelmi realizmus" nem minden esetben, helyzetben érvényesült. Talán nemcsak a "türelem vértanúságá"-ra, hanem valódi vértanúságra is szükség volt, amelyre példát adtak a kommunista hatalom által koholt vádakkal elítélt és börtönbe vetett főpapok, szerzetesek, világiak, akiknek hősies helytállása példa marad az eljövendő nemzedéknek.







All the contents on this site are copyrighted ©.