Az Istenre bízott élet hordereje - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 9. vasárnapra

Évközi kilencedik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett szakasz, amelyben Isten törvényeinek megtartására buzdít a szent író. Ezek a törvények azonban nem csak tilalmak, hanem ígéretek is, amelyek biztosítják az ember méltóságát.

A második olvasmány Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben kifejti, hogy a törvény beteljesedése a Jézus Krisztusban történt ingyenes megigazulás.

Szent Máté evangéliumából viszont megtudjuk, hogy a megigazulásnak van egy feltétele: tettekre váltani Krisztus tanítását. Jézus ezt a feltételt a sziklára, ill. homokra épült ház hasonlatával ecsetelte. Első hallásra talán «kemény beszédnek» találjuk Jézus szavait, de ha nyitott lélekkel odafigyelnünk a szavak mélyebb jelentésére, akkor kiérezzük belőlük a vigasztaló és bátorító üzenetet.

Jézus nem sokkal korábban befejezte hegyi beszédét és hallgatóinak rajongása leírhatatlan volt. „Ember így még nem beszélt!” – hajtogatták lelkesen, hiszen Jézus rehabilitálta a szegényeket, az üldözötteket és az éhezőket, amikor pontosan őket nevezte boldogoknak. Az emberek ujjongva ismételgették: „Uram! Uram!”

Jézus azonban jól ismerte az embert, tudta, mi lakozik az emberi szívben, ismerte az emberek állhatatlanságát. Már előre látta, amint sokan mostani hallgatói közül, más körülmények között, már nem azt kiáltozzák majd, hogy „Uram! Uram”, hanem azt, hogy „Feszítsd meg!” Ezért Jézus figyelmeztette hallgatóit, hogy ahhoz, hogy valaki a tanítványa legyen, nem elégséges a puszta lelkesedés, hanem gyökeres elkötelezettségre van szükség. Ahhoz, hogy valaki Krisztus tanítványának mondhassa magát, el kell fogadnia nemcsak Jézus kedves és vigasztaló szavait, hanem egész személyét és életútját egészen a Nagypéntek sötétségéig.

Jézus figyelmeztetése ma is aktuális. Mi is könnyen lelkesedünk szép szavai miatt. De a hit nemcsak lelkesedés, hanem bizalom is, amely viszont akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megpróbáltatások és szenvedések érnek bennünket. Ekkor van szükségünk a kitartásra, amit viszont nem lehet csak lelkesedésre építeni. Bizalomra van szükségünk, éspedig két szinten: meg kell bíznunk Jézusban és rá kell bíznunk magunkat. Mi a különbség a kettő között?

Megbízni valakiben azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, amit mond, egyetértünk vele. Ez minden barátság és minden házasság alapja. De marad két ember, aki megy tovább saját útján.

Rábízni valakire életünket viszont azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a másiknak. Engedjük, hogy oda vezessen bennünket, ahová ő akar vezetni.

Jézus a két különböző alapra épített ház példázatával érzékelteti ezt a különbséget. Ez az evangélium egy mély egzisztenciális, emberségünk szempontjából igen fontos igazságra hívja fel figyelmünket: az alapok fontosságára. Hitünk alapköve Jézus személye: A kő, melyet az építők félredobtak, alapkővé vált. Az egyház Péterre, mint kősziklára épült, ezért a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Személyes síkon pedig önazonosságunk alapjairól van szó.

Az önazonosság tulajdonképpen válasz a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?” Erre a kérdésre lehetséges négy szinten válaszolni, attól függően, hogy mire alapozzuk értéktudatunkat.

Önértékünket alapozhatjuk anyagi jólétre, egészégre, biztonságra. Ha megvan mindenünk, akkor könnyen megszületik bennünk az önző magabiztosság: "Boldog vagyok, megelégedett vagyok, értékes vagyok, hiszen mindenem megvan!" Ez volt az evangéliumi esztelen újgazdag önértékelése, aki azzal dicsekedett, hogy telt csűréi vannak, vagyis boldogságát az anyagi jólétre alapozta. Balgának minősült, mert ezeknek a javaknak nincs semmi értékük a mennyországban.

Önértékünket alapozhatjuk fontos emberi kapcsolatainkra, jeles emberek tiszteletére, megbecsülésére. Az emberben megszületik a kölcsön vett magabiztosság, amely mások véleményén alapul: "Sokan szeretnek, legalább megbecsülnek, esetleg félnek tőlem, tehát értékes, fontos ember vagyok." Ez volt azok hazug önértékelése, akik az ítélet napján arra hivatkoztak, hogy együtt ettek-ittak az Úrral, ám ő mégsem volt hajlandó megismerni őket.

Önértékünket alapozhatjuk tehetségünkre, képességeinkre, elképzeléseinkre. Megszületik az önelégült értéktudat: "Sikeres vagyok, munkaképes vagyok, alkotó ember vagyok, tehát értékes vagyok..." Ez volt az önmaga erényességével hivalkodó farizeus értéktudata ott a templomban. Kártyavárként összeomlott, mivel az alapok gyengék voltak.

Végül önértékelésünket alapozhatjuk Isten velünk való tervére, elgondolására. Az emberben megszületik az alázatos, istenes értéktudat: "értékes vagyok, mert szeret az Isten". Ez az önértékelés legmagasabb foka, mivel kikezdhetetlen alapokon nyugszik: Isten akaratán. Az ember hisz abban, hogy élete nem véletlen műve, hanem Isten teremtette és küldetést bízott rá. Ez ennek az evangéliumnak örömteli üzenete.