HITÜNK TITKA: KRISZTUS ÁLLANDÓ JELENLÉTE (MTörv 8, 2-3 14b-16a; 1Kor 10, 16-17;
Jn 6, 51-58)
Úrnapja a legméltóságosabb
Oltáriszentség ünnepe. Van ennek az ünnepnek egy nyilvános arculata: az úrnapi körmenet,
amikor a hívő közösség szinte felkínálja a világnak a kereszténység féltve őrzött
titkát: Krisztus tényleges és tartós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt. Van azonban
ennek az ünnepnek egy intim, személyes arculata is: a szentáldozás és a szentségimádás,
amikor a hívő „szemtől szembe“ találkozik azzal a Jézussal, aki szentségi jelenlétében
emberi sorsunk és vándorlásunk társa lett. Ezért ennek az ünnepnek a titkához elsősorban
nem ésszel, hanem szívvel kell közelednünk.
A II. Vatikáni Zsinat újra rámutatott
az Oltáriszentség és a Szentmise között létező szoros kapcsolatra: szentmise nélkül
nincs szentostya sem! Az Oltáriszentség lelkiségének alapja az a teológiai igazság,
hogy az Oltáriszentség „tartós szentség“. Ez az egy gondolat felmelegítheti szívünket:
amióta az Úr Jézus az utolsó vacsorán kimondta az átváltozás szavait, valószínűleg
nem volt egyetlen egy pillanat sem a történelem során, amikor ne lett volna felszentelt
ostya, azaz Krisztus szeretetének biztató jelenléte.
Az Oltáriszentség „tartós
szentség“ oly értelemben is, hogy ha nem lenne Eukarisztia, azaz Krisztus valós jelenléte
a szentségi jelekben, akkor Jézus csak történelmi személyiség maradna, egy emlék csupán
és nem köztünk élő valóság. Ha nem lenne Eukarisztia, akkor Krisztus csak versekben,
regékben és népdalokban élne tovább, de nem a valóságban. Az Eukarisztia a keresztény
hit egyedülálló titka, amely egyetlen más vallásban sincs meg. Jézus itt van köztünk,
csendesen, de valóságban.
Az Oltáriszentség imádása azonban nem kegyes jámborság,
hanem életszükséglet. Az Oltáriszentségben megvalósuló állandó isteni jelenlét válasz
az ember két legmélyebb igényére: az értelem és a szeretet utáni vágyra. Az életnek,
a világnak van értelme és ezt az értelmet az állandóan jelenlévő Krisztus adja meg.
A világon létezik szeretet és ezt az állandóan jelenlévő Krisztus szavatolja. Ennél
a pontnál elmélkedésünk imává válik.
Megállunk csendben, elnémulunk és kinyitjuk
lelkünket az Eukarisztia csodájának. „Van-e még egy nemzet, akinek Istene ilyen közel
állna hozzá, mint a mi Istenünk mihozzánk?” – kérdezte már az ószövetségi szent író.
A mi Istenünk itt van közöttünk, oly közel és oly egyszerűen, mint egy falat kenyér.
Ez a közelség felszakítja lelkünk gátjait, hogy egy pillanatra letegyünk minden hazug
nagyságot és mi is ilyen egyszerűen, ilyen közvetlenül álljunk Istenünk elé.
Ezer
morzsából összetett, vagy ezer szilánkra összetört életünket hozzuk az Úr elé, mert
szeretnénk, ha ismét egybeforrna, mint a fehér ostya. Odaállunk az Úr körül szorongó
apostolok közé az Utolsó Vacsora termében: szinte látjuk őket, amint arcukra kiül
a döbbenet, a rémület, a szorongás. Az, amit sejtettek, de nem akartak elhinni, az,
amit tudtak, de nem mertek elfogadni, ti. hogy nemsokára elveszítik Jézust, az most
beteljesedik. Jézusra bízták mindenüket: hitüket és szeretetüket, múltjukat és jövőjüket.
Ha most elveszítik őt, akkor mindent elveszítettek. Az apostolok azt érezték, hogy
Jézusban elveszítik magát a Szeretetet. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember.
Jézus ezt jól tudta, ezért a kenyér és a bor színe alatt itt hagyta örök jelenlétét.
Az Apostolok, ha nem is hangosan, magukban biztosan így fohászkodtak: „Ne menj el,
ne hagyj itt bennünket, tégy valamit, hogy ne ez legyen a vég!”
A mi életünk
is állandó rettegés, hogy elveszítjük a szeretetet. Szeretnénk hinni, hogy a világban
uralkodó erő a szeretet. De a tények fájdalmasan rácáfolnak hitünkre: úgy tűnik, mintha
a világban több lenne a gyűlölet, mint a szeretet. Fiatal házasok, akik egymásban
látták a szeretetet, amikor megsejtik egymás apró hazugságait, hűtlenségeit, úgy érzik,
elveszítették magát a szeretetet. Szülők, akik gyermekeikben látták a szeretet megtestesülését,
akikre mindenüket áldozták, amikor megsejtik, hogy kamasz gyermekük szégyelli őket,
mint maradiakat, vagy hogy immár felnőtt gyermekük tehernek látja őket, mint megroggyant
öregeket, akkor úgy érzik, elveszítették a szeretetet. Papok, szerzetesek, akikre
elviselhetetlen teherként súlyosodik munkájuk hiábavalóságának tudata és magányuk
kietlensége, úgy érzik, nőtlenségükben elveszítették a szeretetet.
Ezt a szorongást
hozzuk minden alkalommal a szentségi Jézus elé, mi is ugyanazzal a forró imával, amely
az első tanítványok ajkáról hangzott el: „Ne hagyj bennünket magunkra, Uram!” És szinte
halljuk a választ: „Ne féljetek, nem hagylak el benneteket. Olvassátok a jeleket!”
S ekkor megértjük, hogy a világszerte napról napra felmutatott ezer és százezer fehér
ostya úgy áll előttünk, mint Isten felkiáltójele, hogy van egy szeretet, amely biztos
és hűséges: Jézus irántunk való szeretete.