P. Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

A MI ISTENÜNK
(Kiv 34, 4b-6. 8-9; 2Kor 13, 11-13; Jn 3, 16-18)

Szentháromság vasárnapján minden hitszónok egy kicsit kényelmetlenül érzi magát: vajon miről lehet ezen a napon prédikálni, mit tudunk mi Istenről elmondani? Jogos ez a szorongás, hiszen hitünk legnagyobb titkáról van szó. Ugyanakkor jogtalan, mivel hitünk legszebb titkáról is szó van. Mi ezúttal nem Istenről elmélkedünk, hanem a mi Istenünkről és ez melegséggel, szeretettel, hálával tölti el szívünket. Ki a mi Istenünk, vagy esetleg így is kérdezhetünk: milyen a mi Istenünk? Az emberiség ősproblémája ugyanis nem az, hogy létezik-e Isten vagy nem - erre elég a józan ész válasza, - hanem az, hogy szereti-e őt az Isten vagy nem, érdekli-e őt sorsunk vagy közömbösen trónol saját boldogságában?


A történelem során az ember sok különféle választ adott ezekre a kérdésekre. Voltak idők, amikor a haragos Isten képe arra késztette az embereket, hogy nagy áldozatokkal, egyes esetekben még emberáldozatokkal is igyekezzenek megbékíteni Istent. Még mi is emlékezünk olyan időkre, amikor egyesek úgy vélték, Isten az ember legnagyobb ellensége, ezért ki kell őt tiltani a társadalomból. Mindezekre a félelmekre válasz a Szentháromság ünnepe: Isten úgy nyilatkoztatja ki magát mint akinek egyetlen gondja az ember boldogsága.


Az első olvasmányban Mózes az útikalauzunk, aki felment a hegyre, hogy találkozzon Istennel. Vajon milyen gondolatok rajzottak fejében, milyennek képzelte el ő Istent? Ott fenn a hegyen megkapta a boldogító választ: Istennek fáj népe szenvedése. A mi Istenünk tehát velünk, bajainkkal, szenvedéseinkkel együtt érző Isten. Akár így is fogalmazhatnánk: a mi Istenünknek van szíve és ez a szív értünk dobog.


A második olvasmányban Szent Pál újabb jelzővel rajzolja meg a keresztények Istenét: ő a béke Istene. Mindenekelőtt a szó teológiai értelmében, vagyis mint minden jónak a forrása, de annak társadalmi és lelki jelentésében is: Isten az összhang, a jó-lét, a kibékülés Istene.
Istenünkkel való találkozás a lelki élet egyik legfontosabb feladata. Eközben fontos az, hogy merjük Istent „Istenemnek” szólítani! A mi Istenünknek sok neve van, annyi, ahány élethelyzetből kiáltunk hozzá. Mózes rabságban sínylődő népe nevében kiáltott Istenhez, és Isten kinyilatkoztatta magát, mint könyörületes Istent. Íme még néhány név amellyel Istenhez fordulhatunk és amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy erős alapokra helyezzük hitünket.

A mi Istenünk teremtő Isten. A világot és az embert Isten teremtette. Ennek az igazságnak sokrétű üzenete van. Tudatosul bennünk, hogy Isten világában élünk; mi nem vagyunk a világ és a természet ura, hanem csak vendégek vagyunk, felelősek vagyunk Istennek tetteinkért. Ugyanakkor tudatosul bennünk az is, hogy a világ Isten kezében van, aki nem fogja engedni, hogy a gonosz elrontsa művét. A teremtő Istenhez fohászkodunk a 139. zsoltár szavaival, amikor leteper bennünket a félelem és szorongás a saját életünk és a világ sorsa miatt: "Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod jártomat-keltemet. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem."


A mi Istenünk Jó Pásztor. Isten nemcsak megalkotott bennünket, hanem szeretetben kíséri életünket. Az ilyen Istenhez fohászkodunk a 23. zsoltár szavaival, amikor ránk nehezedik az élet terhe: "Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.”


A mi Istenünk anyai vonásokkal felruházott Atyaisten. Mesterpélda rá a tékozló fiú atyja, aki feltételek nélkül visszafogadja gyermekét (Lk 15). Ez tulajdonképpen anyai gesztus. Az ilyen Istenhez fohászkodunk, amikor ránk nehezedik bűneink terhe.

A mi Istenünk az emberi szenvedést magára vállaló Isten... Együtt érző szívét Isten a megfeszített Jézusban mutatta meg. A gyengéd Istenhez fohászkodunk betegségeinkben és szenvedéseinkben, Jézus bizalmat sugárzó szavait ismételgetve: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tiéd!”
Amikor Mózes lejött a hegyről, elfedte arcát, mert sugárzott róla az Istennel való találkozás boldogsága. Vigyük magunkkal mi is a jóságos Istennel való találkozásunk kisugárzását, hogy bearanyozhassuk vele mindazok életét, akik talán még félnek az Istentől.