"Mindszenty József bíboros, hitéért vállalt szenvedésével Krisztus méltó követője volt" - Erdő Péter bíboros homíliája a Santa Balbina bazilikában

Május 7-én, szerdán délután 6 órakor Erdő Péter bíboros, magyar prímás vezetésével az ad limina látogatásukat végző magyar püspöki konferencia tagjai, a Rómában élő papokkal, szerzetesekkel koncelebrált szentmisét mutattak be a 33 évvel ezelőtt, 1975. május 6-án, Bécsben elhunyt Mindszenty József bíboros, hercegprímás emlékére.

A szertartásra Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek római címtemplomában, a Santa Balbina bazilikában került sor. A szentmisén a Pécsi Bazilika Mozart kórusa, valamint a pécsi Szent Mór Iskolaközpont nagykórusa énekelt Szamosi Szabolcs vezényletével. Szolgálatukat külön megköszönte Erdő Péter. Az egyszerű, de ősi díszítésű ókeresztény templom falairól a hívek lelkébe visszhangzott a felcsendülő ének és hangszeres zene, Wolfgang Amadeus Mozart és kortársa, Johann Georg Lickl miséiből.

Az alábbiakban közzétesszük a magyar prímás homíliáját:

Püspöki Karunk most ad limina látogatást tesz Rómában. Illő hát, hogy az apostolok példáját állítsuk magunk elé, és így emlékezzünk meg Isten szolgájáról, Mindszenty Józsefről. Krisztus apostolai, a tizenkettő, az árulóvá lett Júdás és a hagyomány szerint késő öregkort megélt János kivételével, mindnyájan vértanúhalált haltak. Apostoli küldetés és vértanúság szorosan összetartozott az Egyház emlékezetében, de szorosan összefügg a dolog lényegénél fogva is. Maga Jézus mondta: Nem lehet különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. A versengő tanítványoknak pedig megígérte, hogy ugyanazt a kelyhet kell kiinniuk, amelyben neki magának is része volt. A Krisztus-követésben mindig, minden korban van valami provokatív, valami, ami az átlagos, a magától értetődő dolgoktól, az emberi szokásoktól, ambícióktól és érdekektől eltér.
Isten Szolgája, Mindszenty József emlékéhez valóban illik az apostolokról való elmélkedés. Illik hozzá, mert meggyőződéséért, hitéért vállalt szenvedésével Krisztus és az apostolok méltó követőjének bizonyult. De illik hozzá azért is, mert apostolutód volt: a katolikus Egyház püspöke. Márpedig az apostolság küldetést jelent. Krisztus örömhírének továbbadását tanítással, példával, a szentségek és a pásztori vezetés erejével. Ha az apostolok életüket adták Krisztus örömhíréért, akkor joggal támad fel minden emberben a kíváncsiság: mi is ez az örömhír, ami nekik többet ért az életüknél is? Hiszen nem a szenvedés önmagában az eszmény. A központban az az üzenet áll, az az érték, aminek ők – még ilyen áron is - a hirdetői voltak.
Az utóbbi években a Mindszenty-zarándoklatokra hívó plakátokon gyakran Mindszenty bíboros mosolygó képet találjuk. Mosolya jelképes erejű. Sokak számára azt jelenti: túl minden megpróbáltatáson ő már az isteni boldogság világából mosolyog vissza ránk. A jó harcot megharcolta, a győzelmi koszorút elnyerte. De jelenti ez a mosoly azt is, hogy Mindszenty Józsefnek üzenete volt. A keresztény üzenet pedig örömhír: már itt a földön is a remény, a kiegyensúlyozott és szeretettől átjárt élet hordozója. Ne csak a bátor tanúságtevőt tiszteljük hát benne, hanem forduljunk megújult figyelemmel afelé a keresztény tanítás felé, amit képviselt.
Az idén Európa katolikus és ortodox püspökeinek képviselői a családról fognak tanácskozni, mint alapvető értékről földrészünk számára. A keresztény hit tele van olyan fogalmakkal, amelyek a családi életből valók. Az atyaság, Krisztus mint a mennyei Atya „Fia és örök szülötte”, a keresztények közti testvériség, az Egyház mint édesanyánk, de még az újjászületés, a növekedés, a Krisztusban való nagykorúság is szorosan kötődnek a család gondolatköréhez. De nem csupán a fogalmakhoz, hanem a személyes tapasztalatainkhoz is. Mert más élményt és érzelmet keltenek életre ezek a szavak abban az emberben, aki harmonikus, szerető családban nőtt fel, és abban, akinek ebben nem volt része. Az Isten atyaságáról az elnyomó hatalom, az istengyermekségről az önállótlanság és a kiszolgáltatottság juthat eszébe annak, aki az apa személyében nem a gondoskodó szeretetet, a gyermekség állapotában nem a bizalommal teli ráhagyatkozást élte meg. És milyen nehéz bizalmatlanság és félelem helyett a testvériség érzésével nézni egymásra a társadalom, a nemzet tagjainak, ha soha nem volt módjuk megtapasztalni az összetartó, egymást hibáival, betegségeivel, öregkori vagy gyerekkori gyengeségeivel együtt elviselő, hordozó, egymásban megbízó család légkörét.
Mindszenty bíboros tanításában szorosan összekapcsolta Szűz Máriának mint minden magyarok édesanyjának tiszteletét a családok és a társadalom megújulásával. Az élet elfogadásával, a magyar kultúra és a keresztény életeszmény továbbadásával. Az amerikai magyarokhoz szólva így lelkesítette őket:
„Kérjük a Nagyasszonyt, küldjön üzenetet minden magyarnak, hogy engeszteljék Istent és Máriát, az édesanyát. Kérjétek erre ti is, hogy megújuljon a föld színe, egyénekben és családokban, népekben és társadalmi osztályokban. … Térjünk Szűzanyánkhoz, mindnyájunk édesanyjához. Az édesanyák kövessék az ő példáját, hogy gyermekeiket úgy tekintsék, mint Isten küldötteit a családi szentélyben. Szent legyen az édesanya, szent legyen a gyermek. És akkor a boldogságos Szűzanya lehajol nagy irgalmával hozzánk” (1974. május 13).
A család igazi alapja pedig maga a házasság, ez teszi szentté a családot is. „A család szentségének az alapján álljatok - tanítja. Mert a házasság szentség. Annyira szent, hogy a genfi püspök, Szalézi Szent Ferenc, ha házaspár látogatta meg, mindig lekísérte őket az emeletről az utolsó lépcsőfokig. Egyik látogatója megkérdezte, miért van a nagy előzékenység és kedvesség? A szent azt felelte: Valahányszor házasságban élők jönnek, mindig ezt teszem, mert szentségi méltóságuk van, mert a házasság szentség. Ha pedig a házasság szentség, szentségi méltóságban van, akkor nem lehet mesterkedni a házasságban. Ahol jogok vannak, ott a kötelességeket is teljesíteni kell” (1974. május 26.). Az emberi életet pedig szeretettel el kell fogadni. Az élet elpusztítását Mindszenty bíboros már az 1970-es években a világban jelentkező „eszeveszett törekvésnek” nevezi. Szinte elővételezi azt az átfogó felismerést, amit II. János Pál pápa fogalmaz meg, amikor a halál antikultúrájáról, az életellenes kultúráról beszél.
Az élet pedig a fogantatástól a természetes halálig védelemre szoruló érték. Ma különösen is aktuális az idősek és betegek életének a védelme. Igaz ugyan, hogy az emberi betegség, a hosszan tartó haláltusa szörnyű szenvedéseket jelenthet, és gyakran nagy megpróbáltatás a környezet számára is. De ha a közösség leírja, elhanyagolja, engedi halált kívánó kétségbeesésbe zuhanni, vagy akár – szabad vagy nem is olyan szabad kérésre – el is pusztítja öreg és beteg tagjait, akkor másként kezd nézni az ember az egészségesek életére is. A másokéra és a sajátjára. Pedig az embernek, az emberi életnek nem pusztán használati vagy élvezeti értéke van.
Az emberi élet szent voltát, tiszteletét és védelmét keresztény hitünk, de egész kultúránk is az ember méltóságából vezeti le. De miből is fakad ez e méltóság, mi is ellenkezik ezzel a méltósággal? A Teremtés könyvének lapjain találjuk erre az ősi és végső választ: az ember Isten képére alkotott lény. Értelmes és szabad, üdvösségre, Istennel való személyes közösségre hivatott. Ha pedig Isten néven szólít és számon tart mindnyájunkat, akkor nekünk is tisztelnünk kell egymást. Persze, hogy nem szabad megalázni más embert, igazságtalanul szenvedést okozni neki. Ezzel sértenénk méltóságát. Maga Jézus mondja: „amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek”. De a szenvedés elviselése nem ellenkezik az ember méltóságával. Maga Krisztus járt előttünk példával: elfogadta a szenvedést és a halált, és éppen ebben ragyogott fel dicsősége. Ha pedig Isten így szeret és számon tart minket, akkor nekünk is ezzel a tisztelettel kell néznünk magunkra és egymásra, a magunk és a mások életére. Tehet-e nagyobb szolgálatot az élőknek és az egészségeseknek egy társadalom annál, mint hogy szentül tiszteli beteg és haldokló tagjainak életét is. Tanúsítja, hogy van remény, hogy többek vagyunk annál, mint aminek látszunk, hogy van értelme küzdelmes, szenvedéstől sem mentes életünknek.
Kissé részletesebben szóltunk most az eutanázia kérdéséről, rendkívüli aktualitása miatt. De a család összefüggésében tettük ezt, mert a családnak szerves részei a fiatal szülők és a gyerekek, de a betegek és az öregek is. Ez az a szeretetközösség, amelyről Mindszenty bíboros úgy is szól, mint a nevelés, az emberi és nemzeti értékek átadása különleges színhelyéről. „Neveljük gyermekeinket Isten törvényeire – mondja a szórványban élő magyaroknak -, beszéljünk velük magyarul, mert csak így őrizzük meg őseink nyelvét. Adjunk a gyermekeknek anyagi javakat, de kell adnunk szellemieket is. Ezek közé tartozik a magyar nyelv is” (1974. május 26.). De elmondhatjuk, hogy ide tartoznak a magyar történelem, a magyar irodalom, kultúra, művészet és tudomány értékei is.
Tanuljuk hát meg Mindszenty bíborostól szeretni és becsülni a családot mint az élet, a hit és a legszebb értelemben vett hazafiság forrását. Kérjük Magyarok Nagyasszonyának közbenjárását, hogy hitünket örömmel és reménységgel tudjuk megélni és továbbadni. Kérjük Isten különleges áldását Püspöki Karunk szolgálatára, hazánk és egész népünk javára!
Ámen.