Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése Urunk mennybemenetelének ünnepére

A KÖZTÜNK MARADT KRISZTUS ÖRÖME
(ApCsel 1, 1-11; Ef 1. 17-23; Mt 28, 16-20)
Az evangéliumi beszámoló elmondja, hogy Urunk mennybemenetele után a tanítványok nagy örömmel mentek haza. Furcsa ez az öröm! A lélektan törvényei szerint a szomorúság érzelmét vártuk volna el tőlük, hiszen itt egy szeretett személytől való végleges búcsúról van szó. Az embernek valaha is megadatott legnagyobb kitüntetés utolsó pillanatai ezek: a tanítványok mindeddig szemtől szembe látták Jézust, az Isten Fiát. Elvártuk volna, hogy szívük fájdalma kifejezésre jusson viselkedésükben is. Ehelyett azt olvassuk, hogy nagy öröm töltötte el őket. Mi lehetett örömük titka?

A tanítványokban nagy változásnak kellett végbemennie, éspedig rövid idő leforgása alatt: Emmausz és a Mennybemenetel között. A két emmauszi tanítvány még szomorúan bandukolt az úton a nagy veszteség miatt: Jézus nem volt többé velük. Most azonban nagyon örülnek. Mi történt időközben? Az történt hogy a tanítványok megértették, hogy az igazi boldogság nem a látható dolgokban van, hanem a láthatatlanokban. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézust ezután mindig és mindenütt láthatják és megtalálhatják. Krisztus mennybemenetele óta az embernek nem kell az eget kémlelnie, hogy megtalálja örömének forrását, hanem elég, ha nyitott szemmel megy tovább az élet ösvényén, ahol minden emberben, minden helyzetben és minden eseményben Jézus közeledik feléje.

Valami hasonló történik, amikor megérint bennünket a barátság, a szerelem vagy a szeretet ereje, akkor szinte megnyílik a szemünk, és olyan dolgokat látunk, amelyek azelőtt rejtve voltak szemünk elől: mennyire szép, jó, kedves, fontos az a másik személy, akit szeretünk. A szeretetnek ezt a logikáját foglalta költői szavakba Antoine de Saint-Exupéry a „Kis hercegben”: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.
„Ami igazán fontos, az rejtve van szemünk elől. Az ember igazán jól csak a szívével lát!” Ezt értették meg a tanítványok is, vagyis, hogy a mennybemenetel után Krisztus jelenléte egyetemessé lett. Velünk és köztünk van, csak a szívünket kell megnyitnunk, hogy meglássuk Őt. Megértették azt, hogy Krisztusnak el kellett mennie ahhoz, hogy örömük teljes legyen, de nemcsak a történelmi tanítványok öröme, hanem minden tanítványé, így a mi örömünk is teljes legyen.

Az eddig elmondottak még egy fontos üzenetet tartalmaznak: ahhoz, hogy a tanítványok megtalálják az igazi örömet, el kellett hagyniuk a mennybemenetel helyét és el kellett menniük az emberek közé, hogy hirdessék az örömhírt: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot…” Nekünk is ki kell lépnünk önző kis világunkból, ha meg akarjuk találni az igazi örömet. Csak a másokhoz való odafordulás a szeretetben képes eltölteni bennünket igazi örömmel. Az öröm útja az önzetlenségen keresztül vezet: a másoknak tett szolgálat az öröm forrása.

Hasznos felfigyelni még egy harmadik körülményre Jézus mennybemenetele kapcsán. Határtalanul szép és vigasztaló Jézus földi életének utolsó jelenete, az utolsó kép, amely kitörölhetetlenül megmaradt az első tanítványok szemében: Jézus felemelte kezét és megáldotta őket és a világot. Óriási horderejű igazság ez: rajtunk, ezen a földön, minden emberen Jézus áldása nyugszik. Jézus mennybemenetele óta ez a föld nem megátkozott siralomvölgy, hanem áldott otthon, azóta embernek lenni nem átok sújtotta sors, hanem Isten áldotta valóság. A megbérmált, azaz a Szentlélekkel áthatott keresztény feladata és küldetése tehát az, hogy erről az igazságról tegyen tanúságot a világnak.

De ennél még tovább kell mennünk: nekünk magunknak kell áldássá válnunk mások számára. Hogy mit jelent valaki számára áldássá lenni, azt biztosan tudjuk saját tapasztalatunkból: amikor nagy bajban voltunk, amikor szenvedtünk, és valaki mellénk állt, vagy egy jó szót mondott, akkor úgy éreztük, hogy ez az ember puszta jelenlétével áldás volt számunkra. Ilyen áldássá kell válnunk nekünk is mások számára. Este, mielőtt lepihennénk, lelkiismeretvizsgálatunkba szőjük bele ezt a kérdést is: vajon azok, akik ma az utamba sodródtak, akikkel találkoztam, akikkel együtt dolgoztam, áldásnak tartották-e jelenlétemet, vagy inkább bosszúság, megaláztatás forrásának? Urunk mennybemenetele töltsön el bennünket új örömmel, amelyet mások felé is képesek leszünk kisugározni.