P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára

Jézus, a szívek pásztora

(Apcsel 2, 14. 36-41; 1Pt 2, 20b-25; Jn 10, 1-10)

Húsvét utáni negyedik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz, amelyben Szent Péter tanúságot tesz Jézus feltámadása mellett és felhívja hallgatóit, hogy fogadják be Jézust életükbe a keresztség révén. Jézus belépett a mi életünkbe is, amikor megkeresztelkedtünk. Ha nem is mindig szavakkal, de életünkkel kell erről tanúságot tennünk.
A második olvasmányban szintén Szent Péter szól hozzánk és kifejti, hogy Jézus Krisztus a lelkünk pásztora, akire nyugodtan rábízhatjuk életünket. Ehhez csatolódik az evangélium, amelyben maga Jézus nevezi magát pásztornak.

Jézus példabeszéde, amelyben saját magát a Jó Pásztorhoz hasonlítja, annyira ismerősnek tűnik, hogy már alig hat az újdonság erejével. Nem döbbent meg bennünket, nem rendülünk meg tőle. Jobbik esetben talán egy kis büszkeséget érzünk, mert azt véljük kiolvasni a példabeszédből, hogy Jézus elismert bennünket övéinek. Az emberek gyakran azonosítják magukat vezetőikkel. Ez nem újdonság, már Szent Pál idejében is voltak ilyen versengések: én Pálé vagyok, én Szilásé, én Kéfáé, én meg Krisztusé! Esetleg örülünk is egy kicsit, mert Jézus Jó Pásztornak mondta magát, akik gondját viseli övéinek. Mindig jó érzés, ha tudjuk, hogy valaki gondol ránk. Lehetséges azonban, hogy egy kicsit viszolygunk is, amikor ezt az evangéliumot halljuk: elmúltak a tömeghisztériás korszakok, amikor engedelmes nyájként mentek az emberek azok után a vezérek után, akik nagyobb karaj kenyeret, vagy több demokráciát ígértek nekik. Szerencsére Jézus nem igen ígérgetett ilyesmit.

Ha meg akarjuk érteni a Jó Pásztor evangéliumának üzenetét keresztény életvitelünk szempontjából, akkor fel kell figyelnünk a példabeszéd mély logikájára. Jézus ugyanis fokozatosan bontja ki a Jó Pásztor eszményét.

Az első fokozaton Jézus egyszerűen pásztornak nevezi magát, aki a juhok előtt megy és azok követik őt. Ily módon Jézus példaképül helyezi magát tanítványai elé. Aki őt követi, aki életét az ő életéhez alakítja, az nem tévedhet el. Már ettől az egy gondolattól is felmelegedhet a szívünk. De azért ne ringassuk magunkat hazug biztonságba. Jézust ugyanis lehet sokféleképpen és sokféle indíték alapján követni. Már akkor is voltak olyanok, akik önző haszonlesésből szegődtek nyomába, mert kenyeret meg halat adott nekik, ingyen. Követték őt kíváncsiskodók is, akik látványosságra vadásztak és Jézus körül mindig történt valami rendkívüli, betegek gyógyultak meg, sánták kezdtek el táncolni, vakok ugrándoztak tágra nyílt szemmel. Természetesen voltak sokan olyanok is, akik őszinte hittel csatlakoztak hozzá, mert tudták, hogy nála találják meg az igazi utat. Rábízták életüket, úgyhogy Jézus vált életük pásztorává.

Jézust ma is lehet sokféleképpen követni. Mi miért követjük őt tulajdonképpen? Tényleg őszinte meggyőződésből, hogy nélküle eltévednénk, vagy titokban sok minden mást is remélünk tőle? Ha pl. arra panaszkodunk, hogy nem hallgatja meg imáinkat úgy, ahogyan azt mi szeretnénk, akkor ez annak a jele, hogy nem vagyunk egészen biztosak abban, hogy a mi Pásztorunk jó irányban halad és hogy minket is jó irányban vezet, hanem szeretnénk neki segíteni egy kicsit, eltéríteni őt az útjáról úgy, amint azt Péter megpróbálta, amikor titokban félrevonta és kifejtette neki, hogy szerény véleménye szerint nem a szenvedés a legalkalmasabb út ahhoz, hogy megszerettesse magát az emberekkel.

A második fokozaton Jézus kapunak nevezi magát. A kapu nyilvánvalóan azért van, hogy az ember bemenjen valahová. Jézus nyíltan ki is fejtette, hogy az ő életébe kell belépnünk. Ez mit jelent? Ebben a modern világban tele vagyunk minden fajta háztartási készülékkel, és ezért egy merész fordulattal úgy fogalmazhatnánk, hogy Jézus a mi filterünk, a szűrőnk. Ahogyan a filter megtisztítja a vizet, vagy a kávét, úgy kell nekünk is „átsajtolódnunk” Jézus tanításán keresztül, hogy tisztákká váljunk. Az apostolok is átestek ezen a tisztulási folyamaton. Péternek szüksége volt az alázatosság filterére, amikor be kellett ismernie, hogy Jézus nélkül még a halfogás sem megy; át kellett szenvednie a megbánás és a bűnbocsánat filterét, miután megtagadta Mesterét. Az apostolok rábízták lelküket Jézusra: ő lett értelmük pásztora. Jézus minden tanítványa ezt az utat járja ma is. Mennyi salak van még bennünk: önzés, irigység, féltékenység, rosszindulat, kishitűség. Minden gyónás tulajdonképpen egy filter, amelyen keresztül tisztulunk.

Harmadik fokon Jézus nyitott kapunak nevezi magát, amelyen övéi ki-be járhatnak. Az apostolok a nyitott kapu jelentését csak Pünkösd után értették meg, ti. azt, hogy minden kegyelmet azért kaptak, hogy azt tovább vigyék. Ez a keresztény lelkiség dinamizmusa: belépünk Jézus életébe, bűvkörébe, kegyelmi erőterébe, hogy aztán onnan kilépjünk és elvigyük az örömhírt másoknak is. Ezzel érintjük ennek a példabeszédnek lényegi üzenetét: az életben csak egy valami igazán fontos, az, hogy Isten szeretetében éljünk. Elmélkedésünk stílusában ezt úgy mondhatnánk: akkor válunk igazán keresztényekké, amikor Jézus lesz a szívünk pásztora! Jézus, a szívek pásztora, azt kérdezi ma tőlünk, hol a mi szívünk?