II. János Pálra emlékezve - három évvel halála után - P. Szabó Ferenc jezsuita jegyzete

Wojtyla pápa és a magyarok (2. rész)
A múlt alkalommal főleg II. János Pál 1991-es magyarországi látogatásáról szóltam. A második látogatásra 1996. szept. 6-án, 7-én került sor. Jóllehet 1992-ben már végleg hazatértem, ebben az időszakban Rómában a tartózkodtam, mert ekkor tartottuk Rómában és Nápolyban a IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust "Magyarság, kereszténység, kultúra" témakörrel. Minthogy Diwisz érsek megtudta, hogy Rómában vagyok, megkért, hogy három alkalommal Castel Gandolfóban ismét segítsem a szentatyát a magyar kiejtés tanulásában (hétfőn, kedden és csütörtökön). Pénteken indult a pápa Magyarországra, Pannonhalmára és Győrbe. Mi a Vatikáni Rádióban televízió révén követtük ezt a látogatást. Egy héttel azután, hogy visszatért Castel Gandolfóba, II. János Pál fogadott bennünket, a Hungarológiai Kongresszus résztvevőit. Utalt magyarországi látogatására, valamint arra, hogy a magyarok ebben az évben, 1996-ban ünneplik honfoglalásukat. Szent István művét felidézve hangsúlyozta, hogy a kereszténység és a kultúra azonos kapcsolatban állt egymással a nemzeti lét hajnalától fogva. "Az ország sok és súlyos megpróbáltatást állt ki több mint ezer éves története folyamán. Minden alkalommal, amikor drámai események forgatták fel a politikai és társadalmi rendet, mindig feltűntek a nagy lelkek, a szentek, akik meg tudták mutatni honfitársaiknak az utat az Evangélium fényében." A pápa ezután felsorolta az Árpád-házi szenteket, akik keresztény életükkel, áldozatos felebaráti szeretettel erősítették a magyarságot, és gazdagították a magyar kultúrát is. Most hosszabban idézem a következő részt, amelyben az újkori magyarság nagy alakjaira emlékezik II. János Pál. (Lásd: Vigilia 1996/11. szám)
"Ennek a kultúrának megbecsült és áldozatos kutatói Önök. A magyar kultúrában – és nem csupán abban – évszázadok hosszú során egységet alkotott a "szent" és a "profán". Örömmel utalok itt az egyetemalapító Pázmány Péter bíborosra; a magyar nyelv egyik legnagyobb mesterére, aki grazi teológiai tanárként, majd esztergomi érsekként oly sokat tett a magyarság egységéért. Szívesen idézem föl Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök alakját; ő nemcsak a huszadik századi katolikus megújulás és szociális gondolat legnagyobb úttörője volt. De gondolhatunk a közelmúlt példaképeire is: a felebaráti szeretet hősére, Batthyány-Strattmann Lászlóra, vagy Mindszenty József bíborosra, aki az elnyomó hatalommal szemben az evangéliumi igazság rendíthetetlen tanúja volt. Vagy arra a pásztorra, aki saját testéből formált pajzsot, hogy még önmaga feláldozásával is megvédje juhai életét. Apor Vilmos püspökre gondolok, akinek sírja előtt állhattam imádkozva éppen egy héttel ezelőtt. Elég ezt a néhány nevet említenünk, hogy megláthassuk azon hősök és névtelen szentek sokaságát, akik életük alázatos, de hatékony tanúbizonyságával gazdagabbá tették az emberiséget és az egyházat."
   A három évvel ezelőtt elhunyt lengyel pápa, Isten Szolgája pápai szolgálatának két eseményéről, két magyarországi látogatásáról emlékeztem meg. Karol Wojtyla, amikor pápasága első éveiben, kezdve a mexikói és első lengyelországi látogatásaitól, olyan kitörő sikereket könyvelhetett el, az egyházzal nem éppen rokonszenvező baloldali és liberális sajtó ironikusan hangoztatta: "A taps az énekesnek, nem pedig az éneknek szól." Ezzel arra utaltak, hogy a pápa tanítása – főleg ami szexuális erkölcsöt és a családproblémákat illeti – sokfelé ellenkezést vált ki. Ez utóbbi kritika aztán a hosszú pápaság vége felé csak erősödött. II. János Pál számos újítását, haladó intézkedéseit, perszonalista filozófiáját vagy az ökumenizmus és a vallásközi párbeszéd terén tett fontos lépéseit kezdték feledni, illetve homályban hagyták. VI. Pál idejében a zsinat után elkezdődött a kontesztálás, az a Róma-ellenes komplexus, amelyről Hans Urs von Balthasar beszélt, egyre kiszélesedett. Tény az, hogy egyházunk a II. zsinat után korfordulót élt és él át. Hosszabb időtávlatra van szükség, hogy II. János Pál pápaságát (1978–2005) teljes egészében felmérhessék a tárgyilagos történészek. Most elvonatkoztatva tanításától egy tény biztosnak tűnik: a lengyel pápának, aki közelről ismerte a kommunista diktatúrát, nem kis része volt abban, hogy siettette a bolsevista rendszer bukását. Európa keresztény gyökereinek felélesztését sürgette abban a meggyőződésben, hogy csak az Evangélium szellemében építhetjük – a nemzeteket elválasztó, leomlott falak köveiből – a "közös európai házat". Európának az Atlanti-óceántól az Uralig Nyugat és Kelet "két tüdejével" kell lélegeznie.