"Olaj a sebekre" nemzetközi kongresszus a Lateráni Egyetemen - László Éva magyar résztvevő beszámolója

A kongresszus megszervezésére a Kolumbusz Lovagrend valamint a házasságról és a családról teológiai tanulmányokat folytató II. János Pál Pápai Intézet közös megrendezésében került sor.

A találkozón két, a társadalom alapját, a családot fájdalmasan érintő problémáról beszéltek: a válás hatása a család tagjaira, az abortusz következményei a családban. Ez utóbbi azért is fontos, mivel, amint arról a szakmai előadók is beszámoltak, család, illetve az egyes ember nem akar tudomást venni, vagy igyekszik elnyomni, elhallgatni, hogy ennek az orvosi beavatkozásnak nemcsak fizikai vagy etikai következményei vannak, hanem hatással vannak mind az egyén, mind a szűkebb és tágabb értelemben vett közösség lelki és pszichikai életére.

A kongresszus a mottóját XVI. Benedek pápa „Az Isten szeretet” kezdetű enciklikájából vette, méghozzá abból a részből, ahol a Szentatya az egyházi szeretet-tevékenység sajátos arculatáról ír. A Pápa az irgalmas szamaritánus és Jézus konkrét életpéldájára irányítja a tekintetünket: „A keresztény ember programja – az irgalmas szamaritánus programja, Jézus programja – a „látó szív”. Ez a szív látja, hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelően cselekszik (Deus caritas est 31).

XVI. Benedek pápa hívására válaszolva a szervezők és az előadók a konkrét felebaráti szeretet megvalósításáért szállnak síkra a világ közömbösségével szemben: a szakmai illetékesség fontos, de nem elégséges. Szükség van arra, hogy a keresztények megnyissák szívüket szenvedő felebarátaik iránt, és egy meghallgatásban, odafigyelésben, elfogadásban vagy konkrét segítségben gyógyírt nyújtsanak, az isteni bölcsesség fényében elhagyott embertáraiknak.

Az első napon a két témát szociális, pszichológiai, és erkölcsi-etikai oldalról mutatták be az előadók. A második napon pedig a pápai audiencia után, a lelkipásztori munkára vonatkozólag kerestek utat, megfelelő választ a segítségnyújtáshoz.


Mons. Livio Melina, a II. János Pál Pápai Intézet igazgatójának a „Az olaj a sebekre” című nemzetközi kongresszusán elhangzott nyitóbeszéde (2008. április 4., Róma, Lateráni Egyetem)

A kongresszus ötlete egy évvel ezelőtt született meg Prof. Carl Anderson javaslatára, aki egyetemünk washingtoni szekciójának igazgatóhelyettese és a családpolitikáról tartott kurzust abban az időszakban. Akkor nemcsak a házasság, az abortusz igazságtalan erőszakosságáról, és számtalan ember rejtett szenvedéséről adott reális képet, hanem azokról, főként az Egyesült Államokban kibontakozó kezdeményezésekről is, amelyek gyógyírt keresnek ezekre a sebekre. Néhányan a hallgatók közül szerettek volna teljesebb képet kapni erről a tematikáról, így megismertük a „Rachele-tervet”, és meghívtuk Victoria Thorne-t, hogy beszéljen nekünk róla.

Már a kezdetekkor a szívünkben hallottuk XVI. Benedek szavait: „A keresztény ember programja – az irgalmas szamaritánus programja, Jézus programja – a „látó szív”. Ez a szív látja, hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelően cselekszik” (Deus caritas est 31). Megismervén ezeket a fájdalmakat hogyan is léphetnénk át a szenvedőkön anélkül, hogy ne foglalkoznánk az áldozatokkal? Hogyan feledkezhetnénk meg az ártatlanokról, mint az elvált szülők gyermekeiről vagy az anya méhében megfogant, de meg nem született gyermekekről, illetve egyrészt különböző mértékben bűnösökről, másrészt mégis a saját maguk által okozott sebek áldozatairól?

Az egyház sokszor rámutat azokra a társadalmi következményekre, amelyeket a válás és az abortusz bevezetése a társadalom rendjében okozott és okoz. A közvélemény mégis gyakran ennek a tanításnak csak a negatív aspektusait látja és túl szigorúnak ítéli azt. Valójában az egyház magáénak érzi az irgalmas szamaritánus és Jézus magatartását és sok jóakaratú emberrel együtt próbál a konkrét szenvedő emberhez közeledni, letérdelni, hogy ápolja a sebeket.

Origenész egyházatya az irgalmas szamaritánus történetét egyik művében krisztológiai aspektusból magyarázza: Krisztus az igazi irgalmas szamaritánus, aki az Égből alászállva emberré lett, hogy segítséget nyújtson az emberiség számára, amely az út mentén hever, a bűn által megcsupaszítva és megsebezve, így képtelen arra, hogy elérje célját. Ő az, aki gondot visel rá, személyesen fizetve érte és hátára véve elviszi őt arra a helyre, amely maga az egyház. Ő az, aki megígéri, hogy visszatér az idők végén. Origenész azt is mondja, hogy a „szamaritánus” jelző nem kényelmetlen Jézus számára, aki valójában nem tagadja, amikor a farizeusok ezzel vádolják. Az egyházatya rámutat arra, hogy a szamaritánus szó etimológiailag „őrzőt” jelent. Tovább folytatva a tanítást, antitézisként említi meg Káin Isten kérdésére adott válaszát az első emberölés után: „Hol a te testvéred?”, „Talán őrzője (szamaritánus) vagyok én testvéremnek?”. Jézus testvéreinek valódi őrzője és mi is Őbenne és az egyházban arra kaptunk hivatást, hogy őrzőivé váljunk ruháitól megfosztott és az út szélére vetett a testvéreinknek.

Ez a két nap a következő két gondolatot szeretné elmélyíteni:

Egyrészt az „Egy szív, amely lát” gondolatot, amely annyit jelent, mint közel állni a másikhoz, könyörülettel lenni a másik iránt. Az első nap szeretnénk betekintést nyerni az elvált szülők gyermekeinek helyzetébe és az abortusz következményeibe egy szociológiai és pszichológiai, de főként humánus, azaz etikai szempontból.

Másrészt elmélyítjük a „megfelelően cselekedni” gondolatot, amely arra vonatkozik, hogy ápoljuk, magunkra vegyük a másikat, hogy elvigyük a fogadóba, rábízzuk az ottani ápolásra, fizessünk érte és, hogy visszatérjünk. A második nap célja tehát, hogy a másikra való odafigyelés során szolidáris választ találjunk a lelkipásztori tevékenység területén, ahogy ez már a világ több részén történik különböző központokban és egyéb, a segítségnyújtást szorgalmazó kezdeményezésekben.
 
László Éva, a II. János Pál Intézet doktorandusz hallgatója