”A rostirónt letettem”
Vas István versét Ulbrich András mondja el

Hatvan napig bennem lakoztál.
Énbennem lépdelt könnyű lábad.
Voltam Galileád és Jeruzsálemed.
Amivel ostoroztak, belém vágott az ostor.
Kereszted szögei két tenyerembe szúrtak
s egymásra helyezett két lábfejemen át.
Már hűlő oldalamba döfött az otromba dárda.
Sebembe dugta ujját a hitetlen Tamás.
Azután te az égbe száltál a te Atyádhoz.
Én kitettem a pontot a történet után,
S a rostirónt letettem.

Éli, éli, lamá sabaktani?
Miért hagytál azóta üresen?
Nyomaid hiába keresem:
A pusztában sem tudom megtalálni.
Hol vannak a dombok, hol a kertek?
Elszáradtak mind a fügefák?
Nélküled a világ nem világ.
Azt sem látom, hol állt a kereszted.
Húsz napja sincs, hogy bennem beszéltél.
Szívemre sütötted szavaid.
Uram, miért hagytál magamra itt?
Miért van azóta bennem éjfél?

Feltámadás szele mindig újra
Fúj a földön – fújj hát rajtam át,
Pusztaságom odvaiba fújva,
Oszlasd szét a kétely zavarát,
S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:
Hajtasd ki megint a pálmafákat!

Te, aki nem űzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye, megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitető sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hűség:
Támadj föl már bennem, örök Húsvét!