"A szenvedés és az igazság szeretete" - Kránitz Mihály atya kommentárja a Spe salvi k. enciklikáról

A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia professzora folytatja a pápai enciklika kommmentárját: a dokumentum 38.-től 40.-ik pontjáig terjedő részt elemzi.
Amikor XVI. Benedek pápa a reményről szóló körlevelében azokat a tevékenységeket sorolja fel, amelyekből a remény fakadhat, ott kiemelt szerepet juttat a szenvedésnek. Az emberiesség mértéke – vallja a Szentatya – a szenvedéshez és a szenvedőhöz való magatartásban mutatkozik meg alapvetően. Ez természetesen ugyanúgy áll az egyénre, mint a társadalomra, mert akik nem képesek elfogadni a szenvedőket, azok arra sem képesek, hogy mások szenvedésében valamiképpen osztozzanak, s ezáltal belsőleg ez a közösség vagy maga a társadalom kegyetlen és embertelen lesz.
Ha belegondolunk, akkor az Egyház szociális tanítása már több mint 110 évre vezethető vissza, kezdve XIII. Leó Rerum novarum, a munkások helyzetéről szóló enciklikájától (1891), egészen II. János Pál pápa Centesimus annus (1991) kezdetű írásáig. 2005-ben adták ki a katolikus egyház szociális tanításának kompendiumát, mely a tavalyi év karácsonyán immár magyar nyelven is megjelent (Az igazságosság és béke Pápai Tanácsa, Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest 2007).
Ne feledkezzünk el a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Igazságosabb és testvériesebb világot kezdetű körleveléről sem, amely jó tíz évvel ezelőtt 1996-ban látott napvilágot, és éppen a szegénység, az egészségügy és a gazdasági élet összefüggésében a szenvedés enyhítéséért is felemelte szavát. A Szentatya a latin vigasztalás szó magyarázatával az egyháznak a szenvedők melletti kiállását mutatja be, mert a con-solatio szép kifejezés az együtt lenni valakivel a magányában jelentéssel, s ez éppen a magányt oldja fel, és enyhíti a szenvedést.
     A szenvedésnek azonban egy másik szempontja is van, mégpedig az igazságért és az igazságosságért való szenvedés. Az effajta szenvedés mintegy hozzátartozik az emberiség alapértékeihez. Ennek elhagyása magát az embert pusztítaná el. De érdemes valakiért szenvedni? – teszi fel a kérdést XVI. Benedek pápa. Éppen a keresztény hit mutatja, hogy az igazság, az igazságosság, a szeretet nem csak elvont fogalmak, hanem nagyon összetett valóságok. Hiszen maga Isten, aki az igazság és a szeretet személyesen, szenvedni akart értünk és velünk. A latin kifejezés, amelyet Szent Bernát (1090-1153) adott Istennek erről a magatartásáról, találóan és mélyen fejezi ki ennek a titoknak a sűrű mondanivalóját: „Impassibilis est Deus, sed non incompassibilis, Isten nem szenvedhet, de mégsem szenvtelen.” (Sermones in Cant., Serm. 26,5)
A szenvedés bármilyen helyzetében ezek a vigasztaló szavak reménysugárként világítanak. Kisebb és nagyobb szenvedéseinkben egy vigasztaló látogatás, a belső vagy külső sebek gyógyulásai, egy válság szerencsés megoldása mind a remény különféle formáit jelentik. És ott, ahol igazán súlyos megpróbáltatások vannak, amikor az igazságot a jólét, a karrier, a birtoklás, a magam igazának a bizonyossága elé kell helyezni, akkor ez a nagy reménység, amiről már korábban is beszéltünk, szinte szükséges. Erről tettek tanúságot a vértanúk, akik – ismétli meg XVI. Benedek pápa – az emberiesség mércéjeként az igazság szeretetéért voltak képesek szenvedni.
     A szenvedés és a remény kapcsolatához a Szentatya még egy rövid gondolattal járul hozzá, mely mindenkit segíthet abban, hogy akár az apró kellemetlenségeket is derűs lélekkel viselje. Ez pedig nem más, mint a hétköznapi, többé-kevésbé kellemetlen események „felajánlása”. Ez a ma már kevésbé gyakorolt vallásos hozzáállás még nem is olyan régen rendkívül elterjedt volt. Ez pedig azt jelenti, hogy a mi kisebb vagy nagyobb szenvedéseinket beleilleszthetjük Krisztus együttérző szenvedésébe. Ezáltal még a hétköznapi kellemetlenségek is értelmet nyerhetnek, és az emberek közötti szeretet megvalósulásához járulhatnak hozzá.