Hosszú tanulmány Marton Marcell atyáról az olasz karmeliták lelkiségi folyóiratában – stúdióbeszélgetés a cikkíróval, Bakos Rafael atyával

A ”Rivista di Vita Spirituale”, az olasz karmelita rendtartományok kéthavonta megjelenő kiadványa - magyarul a „Lelki Élet Folyóirata”. A magas színvonalú teológiai és tudományos nemzetközi cikkírói főleg a római egyetemeken tanító professzorok.
 A legutolsó, karácsonyi számban, amely januárban jelent meg, Bakos Rafael karmelita atya hosszú cikkét olvashatjuk Marcell atyáról, az 1966-ban elhunyt magyar misztikus szerzetesről. Az olasz karmeliták lelkiségi folyóirata már a címoldalán, Marcell atya fényképével illusztrálva, felhívja a figyelmet a tanulmányra.
 Isten Szolgája, a Kármel Szűzéről nevezett Marcell atya(1887-1966)

 Földi élete vége felé közeledve Marcell atya a következő számvetést írta naplójába:
 „1965. febr. 11. – Édes eszmélkedés a «Vég»-ről. Nemsokára beleoltódom az Örökkévalóságba. Úgy tetszik, vége a harcnak. Itt vagyok, ide értem a Partra. Nyugodtan, békésen folyik kis emberéletpatakom mély vize, készen a «beömlésre». Hol vannak a stációk?
14 év: Kiskomárom – Keszthely – gyermek.
4 év: Nagyszombat – Szűzanya.
20 év: Hades – Alvilág.
40 év: Földi Mennyország harcban, Istenért!
78. évemben vagyok. Nos! Mi következik?...
Kerestem a boldogságot. Mindenben. Nem találtam. A női ideálban is. (…) Egyik sem volt az! Aztán megtaláltam. Egészen fiatalon. Szerelmes voltam belé. Égi szerelem volt. Elhagytam. De addig kerestem, míg újra meg nem találtam. Azóta nagyon boldog vagyok.
Ki az én szerelmem? – A Szeplőtelen!
Miért vagyok boldog? Mert van Anyám, aki maga a Boldogságos! A fia is az. Gyermek vagyok. Gyermek lettem újra. Nem fűzfasíppal! Mennyei muzsikával: Ave, Ave, Ave Maria! Ő az én boldogságom titka!”

Egy – a boldogság keresésében eltöltött – egész életet összegeznek az előbbi sorok. Elárulják, hogy e naplójegyzet írója nem hiába kereste a boldogságot: élete folyamán valóban sikerült azt megtalálnia. Könnyen rálelt: már fiatal korában osztályrészéül jutott egy „égi szerelemnek” nevezett élményben. De ezt a boldogságot ugyanolyan könnyen elveszítette, mint ahogyan korábban – minden különösebb erőfeszítés nélkül – megtalálta. A megtapasztalt boldogság emlékét azonban nem tudta elfeledni, s ez arra késztette, hogy szakadatlanul vágyódjon utána. Aztán hosszú keresés után végre ismét rátalált. S azóta mérhetetlenül boldognak érezte magát.

Pedig amikor Marcell atya eme sorokat papírra vetette, életkörülményei egyáltalán nem adtak alkalmat nagy örvendezésre: már 15 éve élte a világban a száműzetés keserű kenyerét a szerzetesrendek feloszlatása utáni időszakban, a visszatérés legkisebb reménye nélkül; egy szegényes raktárhelyiségben húzta meg magát a budapesti karmelita templom szomszédságában; már hosszú évek, sőt évtizedek óta szenvedett folytonosan különböző súlyos betegségektől, és még inkább attól, hogy a hozzá közel állók sem értették meg; s immár a halál közeledtét is tapasztalta.

Marcell atya boldogságról tanúskodó szavai azonban arra utalnak: egy rendkívüli emberrel állunk szemben, akiben tapinthatóvá vált a nyolc boldogság megéléséből fakadó béke és öröm. Soraiból kitűnik, hogy nem valami élethelyzet, hanem a Szeplőtelen Szűz személye és a vele megélt bensőséges kapcsolat által elsajátított gyermeki lét a boldogsága alapja. Mária személyének varázsa abban rejlik, hogy magának Istennek a visszfénye ragyog rajta. Ahogyan Marcell atya önéletrajzi írásában állítja: „Isten fensége-szépsége ott ragyog az Édesanyján; Ő hiánytalanul, egészen szép. Aki Őt megtalálja, az egészen boldog már itt a földön”. Mária teljesen áttetsző személyén keresztül jutott el Marcell atya oda, hogy az Isten országát befogadni képes gyermek kicsiségét elsajátítsa (vö. Mt 18, 5). Ez ugyanis – a vele együtt járó gyermeki bizalommal és alázattal együtt - a feltétele annak, hogy az isteni Szeretet megtapasztalhatóvá és befogadhatóvá váljon az ember számára, hogy kinyilváníthassa igazi mivoltát: hogy a Szeretet akkor elégül ki, ha lehajolhat ahhoz, akit kicsinynek vallja magát.

(Az iménti részlet Marcell atya Szépszeretet című önéletrajzi írásának bevezetőjéből való, melynek első, az eredeti kézirat alapján készült ún. kritikai kiadása ebben az évben jelenik majd meg.)