A keresztény hit-remény átalakulása a modern korban - Kránitz Mihály teológus professzor kommentárja a "Spe Salvi" k. enciklikáról

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a pápai enciklika 16-tól 23-ig terjedő pontjait elemzi:
Hogyan fejlődhetett ki Jézus üzenetének individualista értelmezése? – teszi fel a kérdést XVI. Benedek pápa a Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikájában. Hogyan lehet értelmezni a lélek üdvösségét a kötelességeitől való menekülésben (fuga mundi), mely egy önző, magának való üdvösséget jelent, kizárva ezzel mások szolgálatát? A Szentatya a filozófia és a történelem összefüggésében adja meg a választ. Amerika felfedezésével (1492) egy új korszak kezdődött. Az ezzel együtt járó új technikai vívmányok kétségkívül a fejlődést szolgálták.
A XVII. század elején Francis Bacon (1561-1626) fogalmazta meg, hogy a tudomány és a gyakorlat együttes alkalmazásával az ember, úgy tűnt, megszerezte a természet fölött az uralmat (vö. Novum Organum I,117 utalással Arisztotelész Organon című művére). A pápa itt arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, amely ténylegesen végbement korunkban, hogy az elveszett Paradicsom megvalósítását már nem a hittől várják, hanem az újonnan felfedezett természettudomány és a gyakorlat, tudás és megvalósítás összefüggésének alkalmazásából. Ezzel nem egyszerűen a hitet tagadták, ezt inkább egy más szintre helyezték, a tisztán magánszféra területére, s így a világ számára jelentéktelen lett. Ez a szinte beprogramozott látomás meghatározta a modernkor szellemi útját, és hatással volt a hit mai krízisére is, főképp a keresztény remény válságára.
A Szentatya értelmezésében a fejlődés akkor, mint ideológia jelent meg, melynek két központi gondolata az értelem és a szabadság volt. XVI. Benedek ezt a két fogalmat elemzi, amikor kifejti, hogy az értelem a jó érdekében felfogott hatalom, s ha a fejlődés megszünteti az ember függőségét, akkor ez a tökéletes szabadság irányába való fejlődés lesz. Sajnos azonban mindkét fogalom esetében felmerül a politikai hatás, melynek során pusztán az értelem uralma fogja elhozni az emberiség számára a teljes szabadságot. Úgy tűnik, az értelem és a szabadság, mint velünk született belső javak mégis biztosíthatnak egy új emberi közösséget. Mindkét említett fogalom hatalmas forradalmi erővel rendelkezik. Egy, az értelem által megvalósított szabadság példája a francia forradalom, mely konkrét politikai úton kívánta az értelem és a szabadság hatalmát megvalósítani.
A felvilágosodás Európája először megigézve nézett a forradalom eseményeire, később azonban újra át kellett gondolnia az értelem és a szabadság jövőjét. A filozófus Kant (1724-1804) kifejti, hogy a forradalmak meggyorsíthatják az Egyház hitéből az értelmi hitébe való átmenetet (Die Religion innerhalb der Grenzen der bloßen Vernunft, 1793. Magyarul: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, Gondolat kiadó, Budapest 1980). Eszerint Isten Országa ott jelenik meg, ahol megtalálható az egyszerű racionális hit. Egy másik művében (Das Ende aller Dinge, 1794) a pietista szellemben nevelkedett Kant, – aki szerint a filozófia egyik alapkérdése a „mit szabad remélnem?”–, változtat álláspontján, amikor kijelenti, hogy ha a kereszténység egy napon többé nem lenne méltó a szeretetre, akkor az emberek gondolkodása ellenkezésbe menne át, és az Antikrisztus alapítaná meg jóllehet rövid, de a félelemre és az egoizmusra épülő uralmát. Ebben az esetben a kereszténység, mely egyetemes vallásként tűnik fel, erkölcsi szempontból tudná önmagát igazolni.
A XIX. század továbbra is a fejlődésbe veti a hitét, mint az emberi remény megnyilvánulásába, – a remény követhető útján ragyogó csillagokra. Az ipari technika változásai azonban egy teljesen új szociális helyzetet teremtettek. Kialakult a munkásosztály, a gyári proletariátus, melyet Engels 1845-ben megrázó módon mutatott be. Világos volt, hogy ezt nem lehet tovább folytatni, szükség volt egy változásra. Az 1789-es polgári forradalom után egy újabb forradalmi ugrás következett, ami felé a történelem elmozdulhatott, s ez a Kant által Isten Országának minősített üdvözülés volt. Most az ég kritikája a föld kritikájává változik, a teológia kritikája pedig a politika kritikájává.

Az 1848-as Kommunista Kiáltvány indítja el a konkrét megvalósítást, amelynek radikális megvalósulása Oroszországban ment végbe. Ennek a látszólagos győzelmével Marx végzetes tévedése is nyilvánvalóvá vált, jóllehet a változás módját megjelölte, de a változás utáni időszakról már elfeledkezett. Egyszerűen azt feltételezte, hogy az uralkodó osztály kisemmizésével és a termelési javak szocializációjával megvalósul az új Jeruzsálem.

Itt kell megjegyezni, hogy Carl Schmitt (1888-1985), a politikai teológia atyja megállapította, hogy a jelenlegi politikai gondolatok mindegyike mögött egy szekularizált teológiai tétel húzódik. Így tűnhetett fel messiásként maga a francia forradalom, és a Marx által hirdetett reménység, amellyel megszűnik az osztálytársadalom, és az emberiség eljut egy boldog állapotba. Ám Marx – ahogy a szentatya nagyon reálisan kifejti – nem csak az új világ szükséges intézményeiről feledkezett el, hanem magáról az emberről, és az ember szabadságáról. Amellett, hogy a francia forradalom kimenetelét a történelemkönyvekből ismerjük, mely egy radikális egyházellenességben valósult meg, a másodikat, vagyis a marxista forradalmat bizonyos értelemben meg is tapasztaltuk, mert egy nagyon lesújtó lelki, szellemi, anyagi pusztítást hagyott maga után. Alaphibája a puszta anyagelvűség, a materializmus volt. Istent eleve kizárta a rendszeréből.

A szentatya történelmet megidéző gondolatai után újból felteszi a kérdést, hogy akkor most miben remélhetünk. Nincs más választás, mondja, mint önkritikusan fordulni a modernkor felé, párbeszédet folytatva a kereszténységgel és annak reményfogalmával. Erre a keresztényeknek is fel kell készülniük, vagyis annak tudatosítására, hogy van mit adniuk a világnak, de a saját önvizsgálatukat is el kell végezni, hogy kiindulva a kereszténység gyökereiből helyesen tudják önmagukat megérteni.

Ezen a ponton XVI. Benedek pápa rákérdez arra, hogy mi is valójában a fejlődés: mit ígér, és mit nem ígér. Már a XIX. században is találkozunk a fejlődés kritikájával, a XX. században viszont Theodor Adorno (1903-1969) fogalmazta meg drámai módon, hogy a fejlődés elvezethet a pusztuláshoz is. A tudomány ugyanis el is pusztíthatja az embert és a világot. Ennek jelei az atombomba, Csernobil, a biológiai fegyverek és az általunk még nem ismert úgynevezett modern vívmányok. Az embert nem a tudomány, hanem a feltétel nélküli abszolút szeretet váltja meg, – hangsúlyozza a szentatya.

Bár az értelem Isten nagy ajándéka az embernek, de az értelem Isten nélkül vakká válik. A fejlődésnek mindig szüksége van erkölcsi növekedésre, s ha az értelem megnyílik a hit üdvöt hozó erői előtt, a jó és a rossz megkülönböztetésében, akkor lesz igazán emberi értelem. Ezért az értelemnek szüksége van a hitre, hogy teljesen önmaga legyen, és az értelemnek valamint a hitnek egymásra is szükségük van, hogy elérjék és megvalósítsák igazi természetüket és küldetésüket.