"Mi az örök élet?" - a "Spe salvi" k. enciklika 9-12. pontjait elemzi Kránitz Mihály teológus

XVI. Benedek pápa november végén kiadott új körlevelében a remény hangsúlyozására egy külön fejezetet szentel az örök életnek. Miután a Szentatya megvizsgálta a hit és a remény fogalmait az Újszövetségben és a kereszténység kezdetén, határozottan felteszi a kérdést, hogy vajon a keresztény hitnek van-e egy reménybeli átalakító hatása az életünkre. Ez valóban bennünket formáló tényező? Vagy csak egy tájékoztató szempont, amit mint a múlt régi adatait meghaladó újaknál félreteszünk? Ennek bemutatására a keresztség kiszolgáltatásához fordul a pápa, idézve a pap kérdését: „Mit kérsz Isten egyházától?” Melyre a válasz: „A hitet.” „És mit vársz a hittől?” – „Örök életet.” A szülők a gyermekük számára a hitre eljutást keresik, a hívőkkel való közösséget, mert az örök élet kulcsát a hitben látják. Ez az, – mondja a Szentatya –, ami megtörténik a szentségben, amikor valaki keresztény lesz, mivel nem csak a közösségbe való belépés, egyfajta szocializáció megy végbe, hanem a hitet váró számára az Egyházba és a szentségi életbe való beépülés, mely az életet, az örök életet jelenti számára. A hit tehát a remény alapja, a remény valósága.
     De még mindig megmarad a kérdés: Valóban ezt akarjuk? Örökké élni? Sok hívő azért utasítja vissza a hitet, mert ez számára nem kívánatos. Ők nem az örök, hanem a jelen életet akarják, és a hit ezért inkább akadálynak számít. Az „örökké élni” valósága nem mint ajándék, hanem mint ítélet tűnik fel. Természetesen a halált mindenki a legmesszebb szeretné tudni önmagától. A vég nélküli élet azonban unalmasnak vagy elviselhetetlennek tűnik. A kegyelem nélkül a halhatatlanság inkább teher lesz, mint nyereség. De a halált mégsem kell megsiratni, mert ez az üdvösség kiváltó oka.
Szent Ambrust (340–397) idézi fel a Szentatya, a nagy nyugati egyházatyát, testvére Saturus gyászbeszédében a következőket mondja:”A halál nem volt természetes, de azzá lett.  Nem Isten alkotta kezdetben a halált, de bűneink és parancsainak áthágása miatt ezt orvosságul adta. Az emberek élete a mindennapi munka és az elviselhetetlen könnyek között indult el. Ennek véget kellett vetni és Isten a halállal adta vissza azt, amit az élet elvesztett”.
     A szentatya itt a mai emberben lévő ellentmondásra utal, mivel egyfelől nem akarunk meghalni, s akik szeretnek minket, azok sem kívánják halálunkat; másfelől nem vágyakozunk a végtelen lét után, – jóllehet a Föld sem ebből a szempontból jött létre. De valójában mit akarunk? – teszi fel a kérdést a pápa. Kérdéseink mélyén ott húzódik az az alapvető gond, amelyre egyszer mindenkinek válaszolnia kell, hogy valójában mi is az élet, és mit jelent az örökkévalóság. XVI. Benedek pápa óv a felületes gondolkodástól, amikor arra figyelmeztet, hogy az, amit a mindennapokban életnek nevezünk, valójában nem az. Szent Ágostont (354–430) idézve a szentatya hangsúlyozza, hogy mindannyiunknak örök boldogságunkat kell keresnünk.  Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy mindörökre örvendezünk az Úr színe látásának. Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságainkban szomjazzuk, amíg a reményben élünk. Most még ugyanis remélünk és nem a szemlélés állapotában élünk. Van bennünk egy bölcs oktalanság, egy docta ignorantia, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyöngeségünkben (Szent Ágoston püspöknek Probához írt leveléből, 130. levél, magyarul: Az imaórák liturgiája IV, 332-341. oldalakon a második olvasmányokban.).
     A szentatya itt nagyon világosan megállapítja, hogy a Szent Ágoston által leírt emberi adottság a ma emberére is érvényes, mert szeretnénk eljutni az igazi életre, tulajdonképpen a boldogságra, melyet nem fenyeget a halál, és nem tudjuk pontosan mi felé haladunk, de éppen ez az ismeretlen számunkra az igazi remény.  Az ”örök élet” kifejezés meg is nevezi ezt az ismeretlen valóságot. Itt a pápa egyszerűen a szavakat kezdi el elemezni, amelyekkel akár a hívő, akár a nem hívő találkozhat. Az „örök” végtelen mivolta miatt még félelmet is teremthet, az „élet” pedig azt az életet juttatja eszünkbe, melyet ismerünk és szeretünk és nem akarunk elveszíteni. Ezért el kell hagynunk az időbeliség területét, melynek foglyai vagyunk, azért, hogy felismerjük, hogy az örökkévalóság nem a kalendárium egymást követő napjait idézi fel,  hanem azt a teljességet, melyet egykor majd átölelhetünk és ez a teljesség is átölel bennünket. XVI. Benedek pápa ekkor pontosítja a remény megvalósulását, amikor hangsúlyozza, hogy az örök életben, ahol már nem lesz idő, nincs előbb vagy később, egyszerűen benne leszünk a végtelen szeretet óceánjában. Ezt fejezik ki Jézus szavai is: „Viszontlátlak benneteket és akkor majd örül a szívetek és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22).
     Rendkívül aktuális a remény megfogalmazása az örök élet dimenziójában, mert a mai ember könnyen elmerül a szórakozás és élvezetek világában és nem foglalkoztatja őt az élet felelőssége. A keresztény Európában ma újra ezeket az alapfogalmakat és kifejezéseket kell elmagyarázni, melyeket a pápa nagyon tudatosan elővesz. Ahogy egy fiatal is előre tekint és egy idős ember gondol a halálára, úgy a remény is minden élethelyzetben megadja azt a biztonságot, hogyha kudarcok és megpróbáltatások között is, de mégis egy örömteli jövő és a szerető Istennel való találkozás vár ránk.