A kitartás új neve: hinni a fiatalkori eszményekben - P. Szentmártoni Mihály jezsuita elmélkedése

Urunk megjelenése - Vízkereszt - Három királyok

(Iz 60,1-6; Ef 3,2-3a. 5-6; Mt 2, 1-12)

Izajás próféta öröméneket zeng Jeruzsálem dicsőséges helyreállítása miatt. Örömének alapja, hogy a város fölött ott ragyog az Úr világossága. Ez minden keresztény szív csendes örömének a forrása: a mi életutunkon is Isten igéje a lámpás.

Szent Pál az efezusiakhoz írt levelében kifejti, hogy Isten titkát kinyilatkoztatásból ismerte meg, hiszen ő személyesen nem találkozott Jézussal. Ez a mi állapotunk is: belső ihletek alapján nyilatkoztatja ki nekünk is Isten örök üdvösségtervét.

Máté evangélista elmondja a napkeleti bölcsek érkezésének drámáját. Tudatosan használjuk a „dráma” szót, mert bármennyire is kedvesen, idillikusan hangzik a történet, a királyok kalandja minden ember élettörténetének ősképe. E drámának három felvonása van: a bölcsek meghívása, a bölcsek kalandos utazása, a bölcsek célba érése.

Vegyük szemügyre mindenek előtt a bölcsek meghívását. - Megtudjuk, hogy ezek a férfiak felfigyeltek egy csillagra, amelyben felismerték az újszülött király jelét. A csillagban hívást láttak és elhatározták, hogy követik azt. Azonnal kérdezhetné valaki: hát mások nem látták a csillagot, csak ezek a bölcsek? Ha igen, akkor miért nem keltek útra azok is? Miért éppen ez a három indult útra, milyen emberek voltak ők, akik egy ismeretlen csillag után indultak el ismeretlen vidékekre? Megtudjuk, hogy tudós emberek voltak, ugyanakkor jámborok is. Valószínűleg ismerték a Bibliát. Pontosan e nyitottságuk Isten igéje iránt tette őket alkalmassá arra, hogy felismerjék a csillagban a nekik szánt hívást.

Tanulságos megfigyelni, hogy Isten alkalmazkodik a bölcsek helyzetéhez és lelki alkatukhoz. Csillagon keresztül hívja őket, hiszen asztronómusok voltak. Isten mindig alkalmazkodik a mi élethelyzetünkhöz is: azokon a tapasztalatokon keresztül szól hozzánk, amelyekben otthonosan mozgunk. Időnként rákérdezhetünk arra, melyik is volt az a csillag – eszmény, szeretet, szerelem, lelkesedés – amelyet, amikor megláttunk, úgy tudtuk, hogy nekünk szánt üzenet volt és ezért követnünk kell azt? Talán ma már gyerekesnek tűnik, de akkor egész komolyan vettük a dolgokat, olyannyira, hogy nekivágtunk a bizonytalan jövőnek. Gondoljunk a házassághoz vezető szerelemre, vagy a papi ill. szerzetesi életet beindító ihletre.

A bölcsek tényleg nekivágtak a bizonytalan kimenetelű, veszélyekkel tele útnak. Sokan látták a csillagot, de a többiek nem indultak el, hogy lássák, hová vezeti őket. Miért? Egyesek valószínűleg kényelemből, mások félelemből, ismét mások esetleg büszkeségből kijelentvén, hogy ők bezzeg realisták, nem pedig álmodozók, mint ez a három. Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy Isten hívását csak alázatos lélekkel és nagylelkű szívvel lehet követni.

Másodszorra álljunk meg egy pillanatra a bölcsek kalandos utazásánál. Milyen lehetett a bölcsek útja? Ki voltak szolgáltatva nehézségeknek, éhségnek, mindenféle veszélynek, különösen a rablóktól kellett tartaniuk, hiszen kincseket vittek. Egyetlen biztonságuk a csillag volt, amely azonban hirtelen, pontosan útjuk legkényesebb pillanatában, eltűnt! Mit érezhettek? Talán felmerült bennük a kétely, hogy mégiscsak tévedtek, elhamarkodottan cselekedtek? Talán mégiscsak azoknak volt igazuk, akik otthon maradtak, akik nem hittek a csillagban? Mégis, tovább mentek, minden kétely ellenére.

Minden életben elérkezik egy pillanat, amikor felmerülnek a kételyek egy korábbi döntésünk helyességét illetően. Életünk egét sötét felhők borítják el, a csillag eltűnik a felhők mögött, és nem látjuk tovább az utat. Talán más utat kellett volna választanunk, más házastársat, más hivatást? Ebben a pillanatban fontossá válik a kitartás: tovább kell hinni a csillagban. A kitartás új neve: hinni fiatalkori eszményeinkben. Egyben sohasem szabad kételkednünk: fiatalkori ideáljainkban, szerelmünkben, döntésünkben. Mert akkor a szív döntött, nem a számító ész, és Blaise Pascal mély bölcsességet tükröző szavaival élve: a szívnek vannak olyan érvei, amelyeket az ész nem ért.

A csillag letűnt, de ezzel nem szűntek meg a bölcsek megpróbáltatásai. Hová vezette őket a csillag, mielőtt eltűnt volna? Júdea földjére. A józan ész azt sugallta, hogy az újszülött királynak itt kellet volna születnie, a fővárosban, Jeruzsálemben. Meg voltak győződve arról, hogy másról sem beszélnek itt az emberek, csak az újszülött királyról. Mekkora volt a kiábrándulásuk, amikor megtudták, hogy ott senki sem tud róla, mi több, mindenki elsápad a félelemtől, amikor meghallják, hogy miért jöttek. Mindenki azt tanácsolta nekik, hogy rögtön térjenek vissza hazájukba és semmiképpen se menjenek Heródeshez. Ők mégis egyenest Heródeshez mennek. És lám Isten csodálatos útjai: pontosan itt, a legnagyobb sötétségben, a leglehetetlenebb helyen, Heródes palotájában, éppen Heródestől érkezik az útbaigazítás, hogy menjenek tovább Betlehembe, oda vezet a csillag.

Ez érvényes ránk is: a megpróbáltatások, a kiábrándulások, a nehézségek gyakran azok az útmutatók, amelyek sugallják a következő lépést. A megoldás pontosan abban van, amelyet a bölcsek is követtek: más úton haladtak tovább, már nem Jeruzsálemben keresték az újszülöttet, hanem mentek tovább Betlehembe.

Harmadszor fontoljuk meg a bölcsek célba jutását és boldogságát. – Az új irányvétel a bölcseket Betlehembe vezeti. És lám, mihelyt megindultak, a csillag újra felragyogott. El tudjuk képzelni mekkora volt boldogságuk. Kitartásuk jutalma volt a csillag. Most már semmi sem képes megállítani őket, semmi sem képes kiábrándítani őket. A világot már más szemmel nézik. Ezért most már semmi sem tévesztheti meg őket: sem az, hogy a nagy királyt csecsemő képében találják meg, sem a környezet közömbössége. Megértették, hogy végtelenül nagy kitüntetésben részesültek. Aki megbízik Istenben, az egy idő múlva más fényben látja a világot.