Keresztény hitünk lényege: illuziók nélkül élni - P. Szentmártoni Mihály jezsuita elmélkedése

Szentcsalád ünnepén az Egyház arra szólít fel bennünket, hogy gondoljunk mindazokra, akik távol élnek és dolgoznak hazájuktól: ez a vasárnap ugyanis az elvándorlók világnapja. A Szentcsaládnak is kijutott a földönfutásból; ők is idegenek voltak egy távoli országban.

Furcsa ünnep ez a mai vasárnap. Miközben a Szentcsaládról szóló evangéliumi leírást olvassuk, érzelmek sokasága özönli el lelkünket. Alig pár nappal ezelőtt a gyermek önfeledt boldogságával ünnepeltük a Karácsonyt, fenyőfával, angyalokkal és pásztorokkal körülvéve beleringattuk magunkat a Szenteste idilljébe. Lelkünket elárasztotta az öröm és a béke.

Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, az egyház egy egészen másmilyen képet vetít lelki szemeink elé. Mintha csak egy láthatatlan kéz elsöpörte volna az idillikus jelenetet és helyébe sötét színekkel megfestett vészjósló képet tárt volna fel. Alig két nappal a Karácsony után Szent István vértanú jelenik meg a képernyőn: Karácsony, az öröm é a béke után hirtelen tanúi leszünk a gyűlöletnek, az üldöztetésnek, a halálnak. Aztán következik Szentcsalád ünnepe. Mi szívesen emlegetjük a Szentcsaládot, mint az eszményi családot. Kétségtelenül az, de nem olyan értelemben, ahogyan azt talán mi elképzeljük. Legyünk tárgyilagosak: ez már nem az idillikus családi élet, hanem a megpróbáltatásokkal küszködő család képe. Az angyalok visszatértek az égbe, a pásztorok nyájukhoz és megkezdődik a zord hétköznapok küzdelmes taposómalma: a hideg betlehemi éjszakák, rettegés a Gyermekért akinek Heródes életére tör, menekülés éjnek idején Egyiptomba, az idegen ország magányossága, a bizonytalan kimenetelű várakozás, hogy mikor lesz vége a számkivetésnek. Adjuk ehhez hozzá a még elkövetkezendő eseményeket: a Gyermek elveszítése a Templomban, ennek az egyébként kedves és szófogadó fiúnak ennyire furcsa viselkedése, ami szülei számára korántsem volt idillikus lelki élmény, hanem rettenetes lelki törés, hiszen azt a kincset veszítették el, amit maga Isten bízott rájuk.

Hálásak vagyunk Istennek pontosan az ilyen Szentcsaládért. Mert a családról lehet sokféleképpen beszélni. Festhetünk eszményi képet róla mondván, hogy mennyi boldogság rejlik a családi életben. Csakhogy a valóság kérlelhetetlenül rácáfol erre az eszményiesített elképzelésre: a boldog, idillikus házasság és család csak a szerelmes fiatalok álmodozásaiban létezik, nem a valóságban. A családról festhetünk drámai képet is, mondván, hogy a házasság és a család mint olyan válságba került, mindenütt csak önzés létezik, a válás pedig szinte normális jelenséggé vált. Ez is egyoldalú és túlzottan általánosított nézet. Még mindig vannak nagyszerű házasságok és családok, csak valószínűleg ezekről nem sokat beszélnek az újságírók, mert nem botrány-téma.

A mi Istenünk azonban realisztikus. Ahelyett, hogy elméleti szinten oktatna ki bennünket az ideális családról, egy reális, életből vett példán keresztül mutatja meg, hogyan kell élni a családi életet a mindennapok viszontagságainak közepette és hogyan lehet megoldani az esetleges problémákat.

Mit üzen, tehát a Szentcsalád példája? Az első tény, amire felfigyelhetünk, miközben József, Mária és Jézus családját szemléljük, rendíthetetlen nyugalmuk, amely a legnehezebb pillanatokban sem hagyja el őket. Mária és József nem panaszkodnak senki és semmi ellen, nem okolják a mostoha társadalmi körülményeket és a sok igazságtalanságot, amely érte őket, hanem maradéktalanul megbíznak Istenben, akiről hiszik, hogy a javukat akarja még a legkínosabb emberi viszontagságokon keresztül is. Ez az ő üzenetük mindannyiunk számára és ez a családi és személyes élet titka: az a meggyőződés, hogy Isten szeret bennünket és mindenben csak a javunkat akarja.