Mit nyújthatnak a világnak a keresztények? –
P. Federico Lombardi szentszéki szóvivő kommentárja

A jelen fáradozásaival és homályosságával szemben, ahhoz, hogy bizalommal haladhassunk előre egy kitűzött cél felé, szükségünk van megbízható és „tartalmas” reményre. Olyanra, amely nem pusztán üres szavakat vagy egyéni hozzáállásokat foglal magába. Olyan reményre van szükségünk, amely valóban megváltoztatja életünket – állapítja meg Lombardi atya, rádiónk főigazgatója, szentszéki szóvivő.

Ez a remény azoknak adatik meg, akik hisznek a szeretet Istenében. A remény célja, hogy mindnyájunkat belemerítsen végtelen szeretetébe. Nem egyénenként, hanem együttesen egy olyan találkozásban öleljen át bennünket, amely helyreállítja az igazságosságot, az életet és az üdvösséget, a világ történelmének minden igazságtalanságán és abszurditásán túl.

XVI. Benedek második enciklikáját a reménynek szentelte, éleslátóan rámutatva korunk egyik legsürgetőbb és legdrámaibb problémájára. Nem elégszik meg azzal, hogy pusztán leírja a világban tapasztalható kétségbe esést, hanem alázattal és bátran veszi sorra a nehéz problémákat, hogy a hit válaszaival szembesítse korunk embereinek nagy kérdéseit és kételyeit.

P. Lombardi ezután felteszi a kérdést: A keresztény remény vajon nem üres, pusztán szubjektív magatartásforma? Mi értelme van, hogy „örök életről” beszéljünk? Nem olyan szavak ezek, amelyek mindössze végtelen unalmat idéznek fel, és amelyek a keresztényeket egy elítélendő önzésbe zárják? Nem távolítják el őket evilági elkötelezettségeiktől és felelősségeiktől, hogy már most küzdjenek erőteljesen az ész és a tudomány erejével a nagyobb igazságosság és a szabadság érdekében?

A Pápa visszájára fordítja ezeket a kérdéseket és megmutatja a keresztény remény igazi természetét. A keresztény remény vértanúk és hitvallók ragyogó alakjainak konkrét életében testesült meg az egyház történelmének különböző szakaszaiban egészen napjainkig. A Pápa annak a meggyőződésének ad hangot enciklikájában, hogy a hit és a keresztény remény visszautasítása – ami alapjában véve Isten visszautasítása – az embert saját maga elveszítéséhez vezeti el. Kant szavaival élve: a pusztán emberi birodalom végül a dolgok perverzitását, természetellenességét eredményezi.

XVI. Benedek pápa eszmefuttatásának végeredménye egyáltalán nem egy pusztán negatív bírálat. A Szentatya ismét a párbeszéd, az ész és a hit egymás kölcsönös segítségének távlatait mutatja fel. Enciklikája egyik központi szakaszában leszögezi, hogy „a modern kornak önbírálatra van szüksége, párbeszédben a kereszténységgel és a remény keresztény felfogásával. Egy ilyen dialógusban a keresztényeknek is újból meg kell tanulniuk, hogy miben is áll valóban reményük, mi az, amit a világnak nyújthatnak és mi az, amit nem kínálhatnak fel”.
A modern társadalmak mellett a modern kereszténységnek is önkritikát kell végeznie. Mindig újból meg kell tanulnia, hogy saját gyökereiből kiindulva megértse önmagát.

P. Federico Lombardi jezsuita, a Szentszéki Sajtóterem igazgatója így folytatja a Pápa második enciklikájához fűzött kommentárját:

„Nagyra értékeltük az előző Pápák beszédeiben gyakran elhangzott „mea culpá”-t, bocsánatkérést. Ebben a körlevélben található ennek a pápaságnak valószínűleg jellegzetes „mea culpá”-ja, amelyben a lelkipásztori és kulturális dimenzió egymással szorosan összefonódnak.
Ahhoz, hogy a keresztények ismét megtanulják, hogy mit kínálhatnak fel a világnak, arra van szükség, hogy ismét Istentől induljanak el. Attól az Istentől, aki Krisztusban jött el, és aki Szeretetként nyilatkoztatta ki önmagát.

Az ebbe a Szeretetbe vetett bizalom olyan imát táplál, amely megnyitja a szívet, támaszt nyújt egy elkötelezett és tevékeny remény számára, amely meg tudja és meg akarja változtatni a világot, pontosan azért, mert túlmutat rajta. Megtalálja azt az erőt, amely elviselhetővé teszi a szenvedést és felfedi annak értelmét, még az igazságtalanságokban is.

Ez a Szeretet Istenbe vetett bizalom végül lehetővé teszi, hogy szembenézzünk a hit és a remény legfőbb kihívásával, vagyis a világban tapasztalható rossz szörnyű problémájával, amely a modern ateizmus valódi gyökere. A Pápa itt kompromisszumok nélkül utal a „legvégső dolgokra”, az evilági élet „utáni” kérdésekre, mint a tisztítótűz, a pokol, az Utolsó Ítélet, amely mindenkit érint. Ez a nagy betűvel írt Utolsó Ítélet ismét erőteljesen felszólít a felelősségre, ugyanakkor teljes és végleges módon helyreállítja az igazságosságot és azt a Szeretet távlatába állítja. Erre az Ítéletre tehát nem félelemmel, hanem reménységgel kell tekintenünk.

Lombardi atya végül hangsúlyozza: a lelki finomság és a kulturális gazdagság ellenére tagadhatatlan, hogy a pápai körlevél megrendítő a földi távlatokra korlátozott mentalitásnak, amely korunk emberinek nagy részét jellemzi. De éppen ez a legfontosabb és egyben a legszebb, amit a keresztények nyújthatnak a világnak. (Vagyis az, hogy kortársaik figyelmét a természetfeletti felé irányítják).

Hálásak vagyunk tehát XVI. Benedek pápának azért, hogy ismételten erőteljesen és gyöngéden, spirituális szigorúsággal és intenzitással visszavezetett bennünket azokhoz a döntő kérdésekhez, amelyeket a keresztények nyújthatnak az emberek és a világ számára. Gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük ezeket a kérdéseket, miközben ezektől függ életmódunk és jelenlétünk a világban – mutatott rá P. Federico Lombardi szentszéki szóvivő, XVI. Benedek pápa „Spe salvi” k. enciklikájához fűzött kommentárjában.