"A győzelem, a krisztusi királyság állítmánya Isten kezében van" - Török Csaba atya
elmélkedése az évk. 34. vasárnapra
Elérkeztünk az egyházi
év lezárásához, az évközi harmincnegyedik vasárnaphoz, amelyet az Egyház liturgikus
rendje Krisztus Király ünnepének szentel. Érdekes módon nem egy megrázó végidős jóslatot,
sem az egyetemes ítéletet borús színekkel ecsetelő krisztusi szózatot hallunk templomainkban
ezen a vasárnapon, hanem egy megrázó és bizonyos szempontból igen bensőséges elbeszélést:
egy részletet Krisztus Urunk szenvedéstörténetéből.
Sajátos a perikópa, hiszen
két szintje van, amely szintek a hívő olvasatában összeérnek. Az első szint a külsődleges,
az események, a tömeg szintje. Itt a nép és a főtanács tagjai gúnyolják Jézust, miközben
mintegy fejére olvassák messiási önértelmezését – ha tényleg ő az, most bizonyítsa
be isteni erejét. Ennek a szintnek a kulcsszava a királyság. A perikópa középpontjában,
tengelyében éppen ezért ez a mondat áll: „Felirat is volt a feje fölött: Ez a zsidók
királya.”
Ez a felirat vezet át a szakasz második felébe, ahol egy benső,
mély szint valósul meg. Míg az első a tömegé, a zajé és a kiáltozásé, addig ez a második
három személyé: Jézusé és a vele fölfeszített két latoré. Míg az elsőt mindenki hallhatta,
mindenki a részese volt annak; addig ezt senki sem hallhatja, talán csak az, aki éppen
szorosan a kereszt lábánál áll. Középen függ Jézus, s az első lator próbálja őt bele
vonni a külső történésekbe, a külső zajba, ugyanazt olvasva a fejére, mint a tömeg:
„Nem te vagy a Messiás? Szabadítsd meg hát magadat és minket is!” Ezzel szemben
a második lator elfordul ettől a külső történéssortól, s emberi létezése legmélyebb
valóját nyitja meg Krisztus előtt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba
érkezel.”
Ez a pont a szenvedéstörténet egyik legmegrázóbb pillanata. Az
egyik halálraítélt esdekel a másikhoz. Emberi számítás szerint mindketten a legvégső
kiszolgáltatottság állapotában vannak, egyiküknek sincs se hatalma, se ereje, se lehetősége
segíteni a másikon. Mégis a lator odafordul Jézushoz, s kimondja ezeket a döbbenetes
szavakat – döbbenetesek, hiszen az egész történést kiemelik a látható világból, a
tömeg zajongásából, a külvilág forgásából, a kereszt szenvedéséből. A lator meglátja
az igazságot, amely szerint a Krisztus feje fölött kifüggesztett tábla mégis igaz.
Ami ennek a világnak látszatrendjében gúnyt szolgál, az a valóság rendjében mégis
igaz. Bár gyűlölet és ellenséges lelkület íratja ki ezeket a szavakat a keresztre,
mégis a legigazabb állítást tartalmazzák. Így bizonyul helytállónak a régi mondás,
miszerint Isten tud a görbe vonalon is egyenesen írni.
Krisztus királysága
tehát ebben a pillanat igen sajátosan mutatkozik meg: a látszat és a valóság között
feszülő ellentét tárja fel titkát. Ennek a királyságnak ereje a mi látszatvilágunk
felől tekintve erőtlenségnek tűnik, gazdagsága innen nézve lemeztelenített, megalázó
szegénység, hatalma pedig egy keresztre feszült, összetört embertestben mutatja meg
önmagát. Minden más királyságtól különbözik ez az uralom, mert a földi uralkodók pusztán
uralkodnak a nép fölött. Krisztus Király azonban a látszatok falait dönti le, szétrobbantja
a mindenséget, széthasít minden álcát és hamisságot. Akinek az uralma abban merül
ki, hogy hatalmat gyakorol mások fölött, az esendő, mert alattvalói legyőzhetik őt,
forradalmat ledönthetik trónját.
Ám az igazság és valóság forradalmi királyságát,
Krisztus uralmát semmi nem döntheti meg, éppen azért, mert ezen a földön vesztesnek
tűnik. Ám – miként azt Mindszenty bíboros szentképének híres felirata is hirdeti –
devictus vincit, legyőzetve győz. A szentéletű főpásztor ezt írja emlékirataiban
erről a szentképről:
„A képet az Andrássy útra is magammal viszem. A börtönben
is velem van. Hogyan maradt meg? – Nem tudom. A tárgyalás napjaiban is ott van, és
titokban rá-ránézek. Amikor a fegyházban misézni engedtek, ez az oltárképem. A házi
őrizetben is ott áll az asztalon előttem. A szabadságharcosok jöttével is ezt veszem
először magamhoz 1956-ban. Az amerikai követségen is ennek a – legyőzetve győző –
Krisztusnak a képe előtt misézek. Oda is a ruhám alatt, a keblemen őrizve vittem magammal.
– Azóta is velem van. Állandóan magammal hordom. A felirat fele, a legyőzetés rajtam
is és az én életemben is megtörtént. De az állítmány, a «vincit»... Isten kezében
van.”
Az állítmány, a győzelem, a krisztusi királyság állítmánya Isten
kezében van. Isten keze azonban keresztre szögeztetett. Amint az ősi Vexilla regis
kezdetű himnusz énekel: „Regnavit a ligno Deus” – „A fáról uralkodott Isten”.
Valódi uralom ez, mert életet ad. Beteljesíti az emberi látszatvilágban beteljesületlennek
tűnő állítmányt: vincit, győz. Paradicsomot nyit a latornak. Nem csak a látszaton,
de mindenen, bűnön, halálon, sátán is vincit, győz, s ezzel megnyitja a kaput
királyi uralmához, végső hatalmához. Christus vincit, Christus regnat, Christus
imperat!