"Fel kell vállalnunk a krisztuskövetés keresztjét" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi harmincharmadik vasárnapon az evangéliumi perikópában mintegy ráhangolódunk az egyházi év lezárására, hiszen a világ végéről, a végső dolgokról kapunk tanítást Jézustól. A kiindulási pont közérthető s mindenki számára beszédes: a jeruzsálemi Templom csodálatos fenségében gyönyörködőket szólítja meg az Úr, rámutatva, hogy mindez az emberi kézzel épített hatalmasság és gazdagság könnyen lesz az enyészeté. Olyan ez, mintha egy római zarándoklaton a Szent Péter bazilika mérhetetlen értékeiben elmerülő hívőt szólítaná meg egy hang: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad.”

Tudjuk, hogy ez a jóslat nagyon hamar, alig négy évtizeddel Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után beteljesült a zsidók Szentélyén, ám a tulajdonképpeni tanítás ennél jóval többet mond.
Az üzenet tengelyében a megállapítás áll: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!” A kőből épült, emberkéz alkotta, ám mégis maradandónak vélt tárgyak pusztulása drámai és megrázó, ám önmagában nem mérhető össze a végső idők hatalmas erejű történéseivel. Nincs történelmi esemény, nincs nemzetek közötti harc és háború, ami léptékében hasonlítana az isteni végítélethez. Ezek az események, amelyek századról századra szegélyezik az emberi történelmet, még kiváltó oknak is kevesek ahhoz, hogy az üdvtörtének nagy apokaliptikus korszaka bekövetkezzék. Jézus felsorolja mindazokat a történelmi drámákat, természeti katasztrófákat és csapásokat, amelyekből minden kor minden embere baljós jövőt vél kiolvasni. Halljuk az evangéliumban a háborúk, a vészek hangját, ám mindig újra Jézus szava is felhangzik: „Ne rémüldözzetek! Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!”

Mikor jön hát a vég? Tulajdonképpen Krisztus erről nem szól, hisz nem szándéka dátumot, időpontot, egyértelmű történelmi jelet meghatározni. Ez a szekták, kis vallási csoportosulások, fanatikusok és egzaltáltak szokása. A krisztusi hit higgadt, s az isteni Gondviselés felé fordul. Ez a belső szilárd meggyőződés tudja világosan a legfontosabb igazságot: az emberek történelme bár egybefonódott az üdvtörténettel, e kettő mégsem azonos. Az emberi történelemnek is ura Isten, ám ebben az emberi szabadság visz előre vagy húz hátra minket. Az üdvtörténetet azonban az isteni üdvakarat vezérli, amely az emberi történelemben hatékony. A két szint, a két dimenzió összefonódott, legfőképpen akkor, amikor elérkezett az idők teljessége, s Isten Fia emberré lett, belépett az emberi időbe. Azóta a történelem ideje egyszersmind az isteni kegyelem ideje is, a kronosz (vagyis a történelmi idő) együtt folyik a kairosz-szal (vagyis a kegyelmi idővel), Isten mintegy áturalja a történelmet. Ám a végkifejlet nem az emberi döntések, bukások vagy felemelkedések végeredménye, hanem egyedül Isten akaratának függvénye.

Ebből következik, hogy a hívő ember számára a fő kihívás nem az, hogy miként tudja az emberi történelemben a következő végidő előjeleit felfedezni, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a történelmi időben miként válik az isteni üdvakarat engedelmes, odaadó eszközévé. Nem az a kérdés, ismerem-e a napot és az órát, hanem az, hogy életemben beteljesül-e, amit a Szent Péter apostol mond:

„Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” (2Pét 3,10-13)

Mivel nem ismerjük elérkezte időpontját, tolvajhoz hasonlít ez a nap, amely meglep bennünket. Azonban ennek ellenére mégis tudjuk, mit hoz magával. A pusztulás és az új és új föld ígérete a hívőben azt az érzést termi meg, ami már a Miatyánkban is kérésként megfogalmazódik: „Jöjjön el a te országod, a te királyságod, a te uralmad.” És mivel tudjuk, hogy ez milyen lenyűgöző és szép, már nem rettegve és elfogódottan, mintegy kényszeredetten várakozunk rá, hanem életünkkel, elköteleződésünkkel, belső tökéletesedésünkkel mintegy siettetjük, örömtelien várjuk ezt a napot.

Ahhoz, hogy az készen találjon minket, természetesen fel kell vállalnunk a krisztuskövetés keresztjét, amely a hűségben, az őszinte kiállásban, a hitvalló lelkületben áll. Erre utal Jézus, amikor felszólít mindannyiunkat: „Állhatatossággal őrizzétek meg lelketeket.” Ha az életünkben sikeresen harcoljuk meg a hűség és kitartás nagy harcát, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valósággá válik számunkra Malakiás próféta szava: „Nektek pedig, akik félitek nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” (Mal 3,20)