Az alázat a szeretet útja - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 30. vasárnapra

Az évközi harmincadik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus egy olyan példázatot mond, amely első olvasásra valószerűtlennek tűnik. Mert hogyan is képzeljünk el magunk elé egy farizeust, aki felmegy a jeruzsálemi templomba azért, hogy saját magáért hálát adjon az Istennek, ráadásul ezekkel a szavakkal: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Szinte irreális a helyzet.

Ám koránt sincs így. Kétezer esztendő múltán a keresztény templomokban is elhangzik sok hasonló mondat. Legborzalmasabbak a gyóntatószékben elsuttogott szavak: „Minden vasárnap misét hallgatok, a napi imámat elmondom, fizetem az egyházadót.” A töredelem és a bűnbánat helye sokak számára az önigazolás, az önállítás, az öndicséret helyévé válik. Ezek az emberek fel sem fogják, meg sem értik, hogy itt valami iszonyatos dolog történik, mégpedig az, hogy a jézusi tanítás kifordul önmagából, épp az az emberi alapmagatartás, erkölcsi állásfoglalás hódítja meg a ma keresztényeinek szívét, amely ellen kétezer esztendővel ezelőtt Krisztus felvette a harcot.

Miről is van szó? Arról az alapproblémáról, hogy az emberben létezik egyfajta pszichológiai lehetőség, amely képesíti őt arra, hogy kettős személyisége legyen. Van létezésének, személyiségének egy külső szintje, ahol a cselekedetek, szavak, életvitel látszik; s van egy belső mélyrétege is, amelyben az érzelmek, a vágyak, az álmok, az irányulások, a hajlamok élnek. Ez a kettősség tette s teszi lehetővé azt a jelenséget, amelyet képmutatásnak hívunk – vagyis hogy az ember megalkot önmagáról egy képet, amelyet a külvilág felé mutat úgy, hogy tulajdonképpen belseje, emberi mélysége valójában egészen másmilyen. Lehet, hogy valaki a felszínen törvénytisztelő és becsületes állampolgár, férj és apa, a rejtett életét azonban gyűlölködés, irigység, érzékiség, hamisság jellemzi. A kép és az amögött elrejtett emberi személy nem esnek egybe.

Ez volt a veszélye az ószövetségi erkölcsnek, amely az emberi igaz voltát alapvetően a cselekedeteihez kötötte. Ezzel párhuzamosan Isten látszólagos áldását – azaz a sikert, a gazdagságot, a békét – mint a belső igaz mivolt külső kifejeződését szemlélte. Ez a gondolkodásmód vezetett el oda, hogy valaki a külső szinten lehetett a vallási előírásokat betartó ember, szíve mélyén azonban istentelenebb mentalitással rendelkezett, mint a pogányok. Elég az Ószövetségben Zsuzsanna esetére gondolnunk, akit meg akarta aljas szándékkal kaparintani a vének, ám ő kiállt a tisztaság értéke mellett. Ezért a nyilvánosság előtt végül Zsuzsanna került gyanúba, míg a valójában velejükig romlott vének az igazság álcájában tetszelegtek. Dániel próféta közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy ez a borzalmas helyzet megoldást találjon, napfényre jusson az igazság.

Jézus nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe. Az ő célja kettős. Olyan új parancsot akar szabni, amelyet lehetetlen külsőleg megtartani úgy, hogy közben az ember belseje nem tér meg, nem alakul át. Emellett azonban szeretné elérni azt is, hogy a külső szint ne eltakarja, elfedje az ember mélyét, benső valóságát, hanem megmutassa és feltárja azt. Sokat mondó ezen a téren az agg Simeon szava a jeruzsálemi Templomban, hisz egy hallatlanul mély krisztusi állásfoglalás fejeződik ki benne: „... jel lesz, amelynek ellene mondanak (...), hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai” (Lk 2,34-35).

Az új parancs a szereteté; az új emberi arc pedig, amely nem ismer külsőt és belsőt, hanem teljességet, egészet, harmóniát akar a felszín és a mélység között, tulajdonképpen a Krisztusban felragyogó emberség, amelyet követünk, amelyet utánozni akarunk, amelynek a hasonlóságára szeretnénk alakulni.

Itt tárul fel a megigazulás útja, s ezért lehetséges az, hogy míg a farizeus elveszett marad a templomi imája után, addig a bűnös vámos megigazultan tér vissza otthonába. Hiszen az Isten előtti öndicséret megsérti a szeretet törvényét (amely alázatos, mint Szent Pál írja), s magatartásában éppen ellenkezőképp viselkedik, mint a krisztusi ember. Az alázat lesz tehát a szeretet útja, s ez az alázatos szeretet képessé tesz bennünket arra, hogy merjük felvállalni ne csak az álcát, ne csak a felszínt önmagunkból, hanem emberi létünk mélységeit is. Hiszen a szeretet erőterében a mélység sebei, gyöngéi és gyarlóságai, amelyeket rejtegetnénk, meggyógyulnak, elfogadásra, türelemre és megértésre lelnek Isten s a másik krisztusi alázatos szeretettel szerető ember előtt.

Így törekedjünk megérteni az evangéliumi üzenetet, s váljunk olyan krisztusi emberré, aki egységes és egész, nem kettős arcú és önmagában megoszlott; aki harmóniát, békét és teljességet hordoz ebben a megsebzett világban.