"Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" - Török Csaba atya elmélkedése
a vasárnapi evangéliumról
Szinte refrénszerűen
tér vissza a történelem összes századában a keresztények ajkán a szomorúság zokszava,
szívükben a keserűség érzése. Igazságtalan ez a világ, hatalmasok törik össze az igazságot,
elnyomás, kizsákmányolás, az evangéliumi értékek semmibevétele jellemez mindent.
A
hívek ilyenkor két kézzel kapaszkodnak abba a hitben, hogy az Isten majd rendet tesz.
Kimondva-kimondatlanul arra várnak ilyenkor, hogy őket jutalmazza, a szerintük nem
igaz embert pedig büntesse, vesse bosszúja alá. Érezzük, hogy ebben az emberi magatartásban
nagyjából olyan erők munkálnak, mint a durcás kisgyerekben, aki nem tudja magát megvédeni,
aki nem tud azonnal visszavágni, bár szívesen megtenné, ezért csak ennyit gondol:
majd ha nagy leszek, majd ha felnövök, majd ha én leszek olyan helyzetben, akkor majd
megfizetek.
Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta Lúdas Matyi-effektus ez, amihez
a hívő magát Istent hívja segítségül. Itt a földön képtelen vagyok igazságot szolgáltatni,
képtelen vagyok eleget tenni annak az igénynek, amely megfogalmazódik benne. Én képtelen
vagyok, s a helyzet valószínűleg is nem fog változni. De majd az Isten! Ő majd rendet
tesz! Ő majd felemel és lesújt! Ő majd megmutatja!
Első olvasásra mintha ilyen
érzésnek is táptalajt adna az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliuma, ahol Jézus
példázatát halljuk a hatalmas, sem Istent, sem embert nem félő bíróról. A példázat
alaphelyzete világos. Van egy bíró, aki annyira hatalmas, hogy semmilyen erőtől és
befolyástól nem tart. Világosan megláthatjuk alakjában Istent magát. Adott emellett
egy özvegyasszony, aki önerőből képtelen kiállni a maga igaza mellett, nincs ereje
megvédeni azt. Az özvegyasszony képe a kiszolgáltatottság képe – férj nélkül, kevéske
megélhetéssel a legkiszolgáltatottabb emberi kategóriában él ő. Ezért hát a bíróhoz
megy, ő tegyen igazságot, ő lesz az, aki megszerzi azt nekem, amit akarok, de amire
önerőből képtelen vagyok.
A bíró reakciója nagyon is emberi. Különösebben nem
érdekli az eset, ám a kényelmetlen szituáció, az alkalmatlankodás, a méltatlan helyzet
– „a végén még nekem jön, és megver” – arra késztetik, hogy igazságot szolgáltasson.
A példázat természetesen a leglényegesebb pontot nem írja le, mégpedig azt, hogy mi
a bírói döntés, valóban mindent úgy határoz-e meg az embertől független igazság fényében,
ahogyan arra az asszony vágyakozott. Hisz az igazságszolgáltatás korántsem azt jelenti,
hogy az történik majd, amit az asszony akart. Erre a gondolatra még visszatérünk.
Ezen
hasonlat alapján fejti ki Jézus tanítását. „Hallottátok, mit mond az igazságtalan
bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá
folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat
nekik.” Érezzük az intést, a tanítást: szüntelen ima, elköteleződés, hűség és
kitartás, ezek a karakterjegyek kell, hogy jellemezzék a hívő embert. Ha ebben kitart,
Isten nem lesz hűtlen vagy szűkkeblű.
Ám itt érkezünk el az evangéliumi tanítás
tulajdonképpeni csúcspontjához. Mert az utolsó mondat fényében még ez a tanítás is
csak előjáték, bevezetés. A lényeg – miként azt a megfogalmazás is elárulja – még
ezután következik: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet
a földön?” Nem abban áll tehát a tanítás, hogy Isten majd egyszer rendet tesz
a világban, mint egy felnőtt, egy óvónéni a homokozóban civakodó csemeték közt. Isten
jön, Isten ítél, Isten pusztít és újjáalkot igazságban, dicsőségben, igazságosságban.
Ez nem kérdés, ez tény. Az igazi kérdés én vagyok, mi vagyunk. Mit tartunk mi igazságnak
és igazságosságnak? Mire törekszünk? Mit várunk? Mit kérünk? Mit akarunk? Lesz-e még
bennünk hit?
Isten nem azért érkezik, hogy automataként megtegye azt, amit
mindig is akartunk volna, de gyengék voltunk hozzá. Azért sem jön, hogy a nevünkben
revansot vegyen ellenfeleinket. Azért sem száll le másodszor a földre, hogy bosszút
álljon értünk, a mi helyünkben. Az igazság fényét hozza el, amelyben egyes dolgok
elégnek, mások megtisztulnak, megint mások pedig őseredeti szépségükben felragyognak.
A kérdés csak az, hogy szívem vágyai, törekvései, nekilendülései mely csoportba sorolnak
majd engem. Azt várom-e, amit Isten hozni készül? Azt kérem-e, ami Istennek szándékában
áll? Azért tartok-e ki, amit Isten megalkotni szeretne? Amellett állok-e ki hűségemmel,
amit ő akar a második teremtés rendjében tökéletessé és fogyatkozhatatlanná tenni?
Van-e benne istenhit – vagy csak önhit, amelyből egyenesen következik az önhittség?
„Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”
Mi az én válaszom?