Hivatásébresztés a film eszközével - Pákozdi István egyetemi lelkész jegyzete
A Városmissziót jellemző
lelkesedés folytatódik a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is.
Hatalmas
élményt jelentett azoknak, akik eljöttek a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi
Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszékének meghirdetésében, szerda este levetített „Die
grosse Stille” című filmre. Lehettünk vagy hetvenen a főiskola dísztermében, akik
majdnem három órán át vendégeskedtünk a franciaországi nagy Chartreuse-ben, a karthauzi
szerzetesek anyaházában. A 161 perces alkotás 2005-ben a legjobb bajor dokumentumfilm
díját kapta, és a szekularizált Németországban egyértelmű filmsiker volt. „Rendkívüli”
– mondták sokan, „ez a film elvezet önmagunkhoz. Ez egy csoda… Az év (2005) filmje…”
Szinte
hihetetlen, hogy az Anyaszentegyház legszigorúbb szerzetesközösségének élete, egy
szemlélődő férdi-rend mindennapjai, istendicsérete, munkája, fogadalomtétele, téli
szánkózáza ma, a XXI. században érdeklődőket vonz. Szent Brúnónak úgy látszik alapítása,
1084 óta titka, kincse, nagyszerűsége van, ami nemcsak az oda meghívott kevesek ügye,
hanem az emberiség közös kincse. Talán ezért is volt a történelem során annyi ellensége:
a törökök, II. József, a francia forradalom mind célpontjuknak tekintették kolostoraikat,
hogy elűzzék, megsemmisítsék őket. Így sajnos Magyarországon sem maradt belőlük, pedig
voltak Ercsiben, Menedékkőn a Szepességben, Lövöldön, Felsőtárkányban. Ma a hozánk
legközelebb élő karthauzi közösség a szlovéniai Pleterjében van.
A lélek szüzessége,
a teremtményektől való elszakadás, a szegénység, az egyszerűség elvezetnek a csönd
misztériumához, ahhoz az értékhez, amely ma teljességgel hiánycikk a családok
életében, a társadalomban, de egyéni életünkben is. Philip Gröning német filmrendező
19 évig várakozott, amíg a chartreuse-i prior engedélyt adott a film forgatására.
Volt türelme. Kivárta, beköltözött és elkészítette a legbensőbb pillantokat is ellesett
művészi filmjét. A filmben tulajdonképpen nem törtélnik semmi különös, nincs zenéje,
szinte teljességgel hiányzik belőle a beszéd, a szöveg. Olykor egy-egy szentírási
idézet választja szakaszokra az alkotást: Illés tapasztalata az enyhe szellőben közelítő
Istenről, az evangélium felhívása, nem lehet az a tanítványom, aki nem hagy el mindent
és nem úgy követ engem; a próféta szava, rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedett
legyek… A filmalkotás belső logikája illeszkedeik az évszakokhoz, a napszakokhoz,
az imaórákhoz, mégis inkább csak impresszió-szerű, diszkréten, de egyre inkább közelítve
a szerzetesek személyéhez, arcvonásaikhoz, külső, belső, szelíd, természetfeletti
mosolyukhoz.
A nagy csönd – árasztja a keresztény magány, az Istennel egyesült
élet gyönyörűségét. Pazar gazdagsága van annak az életnek, amelyben ezt a csöndet
csak a gregorián ének, a közös imádság és a harangszó fűszerezik. Ettől a filmtől
bizonyára nem fognak tömegek jelentkezni a noviciátusba, de a csönd élményét, ajándékát
mindenképpen jobban értékeljük. Azon az estén, amikor együtt megnéztük, mindnyájunkban
tovább dolgozott a csend, az imádság, a mély Istenszeretet. Erre talált rá évekkel
ezelőtt egy pesti egyetemista is, aki azóta is a szerzetesek között van. Megértettünk
valamit abból, amit a karthauziak jelmondatukként vallanak: „stat crux dum volvitur
orbis” (a kereszt rendületlenül áll, amíg a föld forog).