Megnyíltak az ég kapui – Pákozdi István egyetemi lelkész tudósítása a budapesti városmisszióról

A napi gondok, rohanás, pénzszerzés, szórakozás őrületében élő Budapest életében való igaz: „megnyíltak az ég kapui”, ahogy tegnap este egy általában eléggé szkeptikus, középkorú ismerősöm mondta. Folyik a városmisszió. A nap minden pontján történik valami: magasröptű konferenciabeszédek, előadások, a nagy világnyelveken szimultán fordításban; tömjénfüstös, igazi nemzetközi nagymisék a bazilikában; Lisieux-i Szent Teréz ereklyéjének pazar útja a magyar fővárosban; szakrális művészetek hete a múzeumokban; ifjúsági fesztivál; sátrak és standok az emberek meghallgatására, befogadására, tanítására, imára hangolására.

Már a nyitó éjszaka sokat ígérő volt: Budapest templomainak lámpásai szombat este nem aludtak ki, sőt a kapukban kedvesen invitáló helybéliek terelték az érdeklődőket; sok helyütt megnyíltak a tornyok, a pincék, az oratóriumok, amelyeket máskor zárva tartanak. A Magyar Szentek templomában a nyílt templomok éjszakájának legsikeresebb programjai az Imperfectum együttes áhítata, az irodalmi est és a szentségimádás voltak. A Mária Rádió egyenes adásban közvetítette a fiatalok imádságos énekét a betegeknek, az útonlévőknek.

A város – bár általában mindenki folytatja normál munkáját, életét – mégis megváltozott. Egy idősebb fiatal esti sétánkon egyszercsak felkiáltott: olyan ez, mint Köln, vagy Róma… utalva az ifjúsági világtalálkozók felejthetetlen élményeire. Tényleg: mosolygós, missziós lelkű fiatalok, szerzetesnövendékek, kedves nővérek, kispapok osztogatnak ismertető lapokat, apró ajándékokat, virágot az utcán sétáló, igyekvő embereknek. Megszólítanak olyanokat, akiket általában elkerülnek az emberek, s akik elkerülik a templomot, az egyházat. A Ráday utcában egy zárda hátsó kapualjában „Kolostor-kávézó” nyílt, őszinte, okos, igaz tanúságtételekkel.
Közben feltűnnek egység-hátizsákos külföldi zarándokok, a városmissziós sállal, jelvénnyel, nyakba akasztható kis névtáblácskával. Tanúja voltam egy megható találkozásnak: a Franciaországból jött olasz származású plébánoshoz odament egy fiatalember. „Atya, én az előző közösségében bérmálkoztam!” Megörültek egymásnak, itt a budapesti városmisszión találkoztak újra.

Máris vannak csodái e kegyelmi napoknak: felhívott telefonon egy tíz éve az egyetemi lelkészségen keresztelkedett fiú. Könnyeivel küszködve mondta: meghalt az édesanyám, szeretnék visszatalálni. Éppen a nyitó vasárnap üzenete az elveszett drachma, bárány és a tékozló fiú evangéliuma volt.

Megnyíltak az ég kapui: Budapest átitatódik kegyelemmel, ugyanakkor integrálódik a világegyházba. Sok-sok vendéggel, idegennyelvvel, lelkiségi mozgalmak temperamentumával, elmélyedt szentségimádásokkal, taizéi imaórákkal, játékkal, színházzal, mindennel, ami szép, ami fölemelő, ami lélekből fakadó.

Még csak a hét első napjaiban járunk, máris úgy érezzük magunkat, mint elődeink 1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson, vagy ifjaink Kölnben, Rómában. Süt a nap, nyári meleg van, Budapesten az ég kapuin át – aki csak akarja – egészen az Atyaisten mosolyáig elláthat…