Az Egyház a mai világban: Az egység lelke - Török Csaba atya sorozatának 11. része

A pluralizmus fentebb taglalt vetületeinek vizsgálatát nem végezhetjük úgy, mint egy európai utazó, aki egy távoli óceániai szigetre lépve, egyfajta szellemi kívülállással (amely egyszersmind felülállást jelent) vizsgálja a bennszülöttek életét. Mindaz, amit a kulturális pluralizmus jelent, s mindaz, ami abból következik, elevenen és megkerülhetetlenül van jelen magában az Egyházban, a hit látható közösségében. Épp ezért pluralitás jelensége s a pluralizmus értelmezése központi feladat a hit számára, amelynek megvallásában az egy Egyházat fogadjuk el. A látható és kézzelfogható eltérések, különbözőségek mellett égetően merül fel a sokszor láthatóan csak intézményes külsőségekben megmutatkozó egység kérdése. „... a Jézus Krisztusban való hit korok és kultúrák különbségein átívelő egysége csak akkor létezhet, ha van egy olyan egységesítő pont, mely minden különbséget megelőz és minden különbségnek határt szab.”

Az egység ideálja elképzelhetetlen az egység Lelke nélkül, akit a „vinculum amoris”-ként szemlélünk. A Léleknek ez a kapocs-szerepe sajátosan mutatkozik meg a hit közösségi életében. „A Jézus Krisztus Lelke általi meghatározottságban a krisztuskövetők közössége részt vesz Jézusnak Istennel való közvetlen kapcsolatában. Az Egyház egy, tekintettel az egy Istenre és az egyetlen közvetítőre, a názáreti Jézusra (vö. 1Tim 2,5), s ezzel együtt Isten és az emberiség egyedülálló viszonyára Jézus Krisztusban.” Vagyis a Szentlélek vinculum Atya és Fiú, Fiú és ember, ezáltal Atya és ember, végezetül pedig ember és ember között. Ez a hatalmas „lánc-háló” alkotja meg azt az egzisztenciális keretet, amelyben a hit lélegzik, fejlődik, kibontakozik. A Szentlélek ilyetén jelenléte – amely jelenlétek egész sorát valósítja meg – mintegy áthatja a közösséget, amely az így sajátos módon „érez rá” Krisztusra, hite a szentlelkes dimenzió okán egyfajta intuitív elemmel telítődik. „Ez az intuitus fidei egyaránt megvan mind az «egyszerű hívőben», mind a tudós teológusban». Az igehirdetés és a teológia is ebből az intuícióból nyeri azt a bizonyosságot, mely «az egyetlen Úr istenségének és emberségének vallásához» való eltántoríthatatlan ragaszkodás egyetlen forrása.”

Vagyis a hit s az egység csakis a Lélek által, a Lélekben valósulhat meg. Ezen egységnek pedig szentháromságtani-üdvrendi alapja van. „A Krisztus egy Lelkében való részesedés – pneumatológiailag – részelteti a krisztuskövetők közösségét a názáreti Jézus és Isten kapcsolatában megvalósuló krisztológiai-teológiai egységben, amit a Jn 10,30 is kimond: «Én és az Atya egy vagyunk.»”

Az egység Lelke, akit Krisztus küldött, hogy kiengesztelve a világot Istennel, helyreállítsa az egységet ég és föld között, arra indítja úgy az egyes hívőt, mint az egész hitközösséget, hogy az egységnek önmagában megélt pneumatologikus tapasztalatából táplálkozva, legyen egy még teljesebb egység munkálója az emberiségben. A sajátos egységtapasztalatot Y. Congar így fogalmazta meg:

„A Lélek teszi, hogy mind egyek, és hogy az egység sokaság. Ő a szentek közösségének a princípiuma is – ezek a fogalmak a hitvallás harmadik artikulusának, a Szentlélekről szólónak a részét képezik –, és egész röviden a közösségnek. Ez abban áll, hogy úgy élünk és viselkedünk, mint egy organikus egész tudatos tagjai, tehát «mindenki lelke és szíve szerint gondolkodunk és akarunk», Möhler szép forumlája szerint.”

Vagyis a Lélekben szerzett egységtapasztalat a hitet megnyitja az emberek felé. Egyfelől az Egyházban mint hitegységben és hitközösségben való lét kiformálja az egyes ember lelkében az egység szerinti élet tudatosságát, másfelől felnyitja szemét annak szükségességére, hogy a pluralizmusban nem az uniformizáció, hanem a Lélek kritériumai szerinti egység és közösség munkása legyen. A congari gondolatok analógiájára azt mondhatjuk tehát, hogy a Szentlélekkel eltelt ember tudatára ébred az egészhez való tartozásának, s itt egész alatt értjük nem csak az Egyház egészét, de az emberiség egészét is. A keresztény ember innentől kezdve pedig elkezd annak tudatosságában élni, hogy mindez elkötelezi őt az emberi társadalmak és kultúrák mellett. Gondolkodásában, akarásában átalakul, s ezáltal hatalmas lépést tesz az egész emberiségre kiterjedő egység megvalósulásában, amelynek ősképe, forrása és célja maga a szentháromságos egy Isten.