"Aki soha nem vész el, soha nem érzi át a megtalálás örömét" - Török Csaba atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

Az évközi huszonnegyedik vasárnapon kettős példabeszéd hangzik fel. Az első felidézi a Jó Pásztor alakját, most azonban nem a pásztor személyéről, hanem elveszés és megtalálás dinamikájáról, sőt mondhatnánk örömteli csodájáról van szó. Ezt a témát tárja szemeink elé a második példázat is, amelyben az asszony elveszett drachmáját keresi.

Miért beszélünk elveszés és megtalálás, megkerülés dinamikájáról? Miért nem egy szerencsétlen esetként vagy negatív lehetőségként áll előttünk ez? Azért, mert a hívő élet egyfajta alapmozgásáról van itt szó. Vannak olyanok, akik számára a hit statikus dolog. Úgy is mondhatnánk: egyszer hívő, mindörökre hívő. Ezek az emberek azok, akik magukévá tesznek egy hitrendszert, annak kereteihez, szabályaihoz alkalmazkodnak, abban élnek, és így érzik istenkapcsolatukat biztosítottnak.

Természetesen a keresztény hit rendszere magába foglalja a bűn és bűnbánat, Isten megsebzésének és a kiengesztelődésnek a kettősségét, de az ilyen hívő számára ez is egyfajta statikus gyakorlattá válik – gyakorlom a bűnbánatot, mert a keret, a modell ezt várja el tőlem. Ha nem várná el, nem tartanék bűnbánatot. De mert évente egyszer gyónni kötelező, a mise elején magamba tekinteni és bánatimát mondani kötelező, hát megteszem. Ezek azok, akik a példabeszéd szerint úgy élnek, úgy érzik, hogy nincsen szükségük megtérésre. Ezek azok, akik igaznak vélik, állítják magukat. Lehet, hogy valóban jámborak és vallásosak is, de tételezett igaz mivoltukban nem sok öröm terem. Mert micsoda vallásos meggyőződés lehet az, ha egy templomnyi ilyennél nagyobb örömet jelent az Istennek egyetlen megtérő bűnös? Milyen hitélet az ilyen, ha száz efféle hívőnél egyetlen egy töredelmet érző vétkes többet ér?

Az ember élete rendelkezik egy alapvető sebesültséggel, amelyet az ősbűn óta hordoz, ez pedig nem más, mint a teljességre való vágy, de önmagunk töredékessége okán az erre való képtelenség. Ez mindannyiunk alapállása – mindannyian szeretnénk végtelenül boldogok lenni mindörökké, ám ez nem sikerül. Vagy boldogok vagyunk, s ez nem végtelen és nem tart örökké, vagy pedig örökké tartó, végtelen érzésünk nem a boldogság, hanem mondjuk a félelem, a kétely, a bizonytalanság, a kutatás, de meg nem találás.

Ha nem beszélünk azokról az emberi magatartásokról, amelyek a fenti feszültségről nem hajlandók tudomást venni, beletemetkeznek a fogyasztásba, az élménybe, az élvezetbe, akkor erre a helyzetre két válasz lehetséges. Az első elfeledi a végtelenségre és örökkévalóságra szóló vágyát, s a maga töredékességéről, hiányairól elhiszi, hogy ezek így jók, ennek így kell lennie. A beletörődve hívő ember ez. Beletörődve vallásos, beletörődve erkölcsös. Viszi a törvény terhét, a hitvallás igáját, de olykor már el is felejti, hogy Jézus szava szerint ennek édesnek és könnyűnek kellene lennie. Ehelyett megszokottá válik, miként a bőr is megvastagodik és megkeményedik ott, ahol a járom kidörzsöli. Ez az a statikus hit, amelyet előbb a dinamikus hit ellentéteként neveztünk.

Azonban van egy másfajta ember. Ő az, aki megszenvedi a hitét. Kérdései, kételyei vannak, elveszettnek érzi magát a lelki szárazság pusztájában, Istenért harcolva olykor Istennel harcol, mint az Úrral vitába szálló, szomorú szóra ragadtatott Mózes. Egy szóval: ez a hívő olykor hite ellenére elvész. Ám talán helyesebb volna azt mondani: éppen a hite miatt vész el. Még pontosabban: hite érlelődése, elmélyülése miatt át kell mennie a lelki élet ezen fázisán. Hiszen ismerjük a második megtérés fogalmát, amikor valaki hosszas vallásosság, hitgyakorlat évtizedei, akár egész kolostori élet után tér meg, immár másodszor.

Első megtérése a hitre hívta, ez a második pedig a teljesség felé, a hit hatalmas kalandjára. A szentek életében hány és hány ilyen újrakezdőt látunk, aki nem a bűnből tér meg a hitre, hanem a vallásgyakorlatból a hit elevenségére. Csak két nagy személyiséget, Avilai Nagy Szent Terézt és Kalkuttai Boldog Terézt kell említenünk, akik 38-40 évesen addigi szerzetesi életüket hátrahagyva egy csodálatos új útra indultak.

Aki soha nem vész el, soha nem érzi át a megtalálás örömét. Hisz nem csak a pásztor örvend, hanem a bárány is, nem csak az asszony, de a drachma is. A beletörődött, a megszokásból „igaz” hívő kitehet akár kilencvenkilenc fős nyájat is, nem lesz lelkes, nem lesz vonzó, nem lesz örömteli, vidám, az evangéliumi fényt elevenen sugárzó. Ám aki megérzi önnön elveszettségét, aki várja, hogy megtalálja őt az Isten, az át fogja élni a csodálatos örömet, az élet ünnepét, a megtalálás mindeneket átragyogó fényét. Megérti végre, hogy a hit soha nem szobor, szervezet, kőtömb, de élet, de gazdagság, de áradás. Öröm a Szentlélekben.