"Alázat és önzetlenség – e kettő Krisztus arcvonásait égeti belénk" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliumi szakaszában a jézusi ember két alapvető vonása tárul a szemeink elé: az alázat és az önzetlenség. Napjainkban egyre kevésbé használatos szavak ezek, s olykor – haszonvággyal, sikerhajhászással körülvéve – nem is tűnnek fel követendő vagy kívánatos példaként. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével mi is újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni.

Jézus megfigyeléseinek, tanításának alapjául egy emberi helyzetet választ: az ünneplést, a lakomát. Itt sokan megfordulnak, s a tömeg, a forgatag mindig kiváló hely az emberi magatartás, az emberi karakter megfigyelésére. Szinte magunk előtt látjuk Jézust, amint helyet foglal egy nyugodt, hátsó sarokban, s onnan figyeli értő szemmel az emberi viselkedést, amely a szív érzéseit mutatja meg. Az udvariaskodás köntöse alatt meglátszik a helyezkedés, a középpontba kerülés vágya, az ember magát előtérbe toló, jólneveltséggel leplezett akarata. Saját ünnepeinken is hányszor de hányszor látunk ilyet: egy ember túlkiabálja a többit, beszél és beszél vég nélkül, ha kell, ha nem, ott van mindenhol. A farizeus házában is ez történik.

Ekkor fogalmazza meg Jézus tanítását az alázatról: aki magát az előtérbe nyomja, aki addig nyüzsög és helyezkedik, míg végre mindenki ráfigyel, végül ki fog szorulni a közösségből, elviselhetetlensége okán helyét másnak adják át. Ez a hely pedig a példázatban azé lesz, aki addig hátul ült, aki addig csöndes és békés volt – őt szívesen viszi első helyre a házigazda, mert megbízhat benne, hogy ő nem fog uralkodni az ünneplőkön, hanem továbbra is ilyen kiegyensúlyozottan fog viselkedni.

„Mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Jézusnak ez a mondása mindannyiunk előtt ismerős. De a fentiek alapján állva világosan és helyesen kell megértenünk. Nem alázatoskodásról van itt szó, mert az is az önzés és a figyelem felhívásának egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést. Alázatos, csöndes vagyok – de ti ezt vegyétek észre és ismerjétek el! Így lehetne összefoglalni az ilyen magatartást. Hányszor zsarolnak így akár családon belül is emberek. Én vagyok a szelíd, aki mindenkit kiszolgál – de ezért ismerjetek el, ezért érezzétek magatokat lekötelezve! Nem alázat ez, hanem annak borzalmas karikatúrája, önző álszeretet.

Ezen a ponton értjük meg, hogy az igazi alázat csak ott lehetséges, ahol van igazi önzetlenség is. Az alázat álarcát is lehet önzően használni. Jézus ezért kapcsolja első példázatához második tanítását az önzetlenségről. Alapjában véve minden emberi jóindulat és szeretet magában hordja az önzés lehetőségét. Még a legtisztább, legmélyebb emberi szeretetet is meglegyintheti szele, hisz a viszonzás, a viszontszeretet vágya kísértéssé válhat. Teljesen emberi vonás, hogy szeretnénk, ha szeretnének. De mihelyst azért szeretünk, hogy szeressenek, máris egy őrült spirálba kerülünk. Épp ezért fektet hitünk s a krisztusi tanítás nagyon nagy hangsúlyt arra, hogy ne csak a családot, a barátot, a szimpatikus embert, de mindenkit szeressünk. Szeressük az ellenséget, mert az bizonnyal nem fog viszontszeretni, így felé érzett szeretetünk kétségkívül tiszta és önzetlen. Ugyanakkor szeressük – miként Jézus a mostani perikópában tanítja – azt, akinek nem áll módjában a viszontszeretetet emberi szemmel gazdagon mérni. Nem tudnak ajándékért ajándékkal, meghívásért meghívással, megtisztelésért megtiszteléssel fizetni. Szívük hálája, köszönete az egyetlen, amit adni tudnak, de ez is elrejtve él bennük, nem látványos, nem nyilvános. Ám éppen ezáltal válik a szeretet hitelessé. Ahol úgy adunk, hogy nem várunk viszonzást; ahol úgy tudjuk túlárasztani szeretetünk jóságát, hogy érte semmi sem várunk, semmit sem kapunk – ott elkezdünk magára az Istenre hasonlítani, aki „felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt”, s aki még a bűnöst is irgalmának túlcsorduló mértékével szereti.

Alázat és önzetlenség – e kettő Krisztus arcvonásait égeti belénk. E kettő megajándékoz minket a legszabadabb emberi léttel, amely nem keres megtiszteltetést és elismerést, nem vár viszonzást és hálát. Szabad a nagyra törő vágyak és a szüntelen elvárások béklyóitól. És mert szabad, tud igazán és őszintén szeretni, tud minden külső körülménytől függetlenül boldog lenni. Egy szóval: tud úgy élni, hogy az élet boldogság, öröm és béke legyen.