"Képes vagyok-e valakit példával, szóval, tettel elfordítani az elkárhozás veszélyétől" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonegyedik vasárnap evangéliumi perikópájában egy olyan kérdést tesznek fel Jézusnak, amely azóta is foglalkoztatja a hívőket, sokszor egészen radikális válaszokat szülve a lelkekben: Ki üdvözül? Hányan lesznek az üdvözültek? A mennyben vagy a pokolban lesznek többen?

Az Egyház kétezer éves tapasztalata mutatja, hogy szinte mindegyik emberileg megfogalmazott válasz veszélyt rejtett magában. Voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy Isten jósága, hatalma, irgalma végül – a gonoszság, a bűn és a rossz ellenére is – mindent újra egybe fog foglalni Krisztusban mint főben. Így tehát a világ végén minden Isten erőterébe, magába Istenbe vezetődik vissza. Ennek azonban az a veszélye, hogy akkor a földi életnek nincsen súlya – ha jót teszek, ha rosszat, végül úgyis Istenhez jutok. A második századtól kezdve egészen a mai napig vannak olyanok, akik ezt vallják. Számukra a pokol mint olyan nem létezik, vagy ha van is, hát üres.

Azután voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy az üdvösség elérése oly nehéz, oly lehetetlen, hogy csak igen kevesen üdvözülnek majd. Aki eljut Isten Országába, az csak olyan lehet, aki az adott kicsi közösséghez, csoporthoz tartozik, mert a romlott világban csak ők a jók. Az ilyen „szűk mennyország hívők” sokszor még a számot is rögzítik a Jelenések Könyve alapján: száznegyvennégyezer. Ezzel azonban a gond az, hogy torzítja Isten képét a szívben, néha egészen archaikus hangulatú, haragvó, bosszús, kegyetlen bírói szerepben álló Urat tételez. Végül az ilyen tézisek legtöbbször megbuknak, hisz oly szűkkeblűek, hogy végül már az sem nagyon reménykedhet az üdvösségben, aki az adott csoporthoz tartozik.

Megint mások épp ezért úgy vallották, hogy Isten dönt az üdvösségről, ahhoz az embernek semmi köze. Az Úr elhatározza már előre a sorsát, és aszerint történik minden. Ennek okait, miértjeit és célját kár is firtatni, mert az Istenben elrejtve áll. Ezzel a legfőbb gond azonban az, hogy így az ember tulajdonképpen kizárul élete legcsodálatosabb hivatásából: az Isten felé törekvő emberi odaadásból, hitből. Végső soron nem tudja megvalósítani igazán, teljes súllyal azt, amire Szent Pál inti távollétében a Filippieket: „Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket, nemcsak amikor köztetek vagyok, hanem sokkal inkább most, hogy távol kell lennem.” (Fil 2,12)

Mindenki talált persze az álláspontja alátámasztására szentírási idézeteket, jézusi mondatokat. A kérdés csak az: megtalálta-e Jézus gondolatát, szellemét, lelkületét? Ha megnézzük perikópánkat, azt látjuk, hogy a direkt kérdésre – „Kevesen vannak, akik üdvözülnek?” – Jézus egészen más irányból közelítve válaszol: „Törekedjetek bemenni a szűk kapunk, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak.”

A válasz nem mondja meg, hogy az üdvözülők vagy az elkárhozók vannak sokan, csak annyit mond számokról, nagyságrendekről, hogy sok olyan ember lesz, aki szeretne üdvözülni, de nem tud majd. Ám a válasz nem ezzel kezdődik, nem ez a lényeg. A fontos kijelentés ez: „Törekedjetek!” Számok, viszonyok, misztikus tudás és hittitkok ismerete senkit nem üdvözít. Mit érne tudnom, hányan üdvözülnek, ha én nem vagyok közöttük? Mit érne látnom a kárhozottak seregét, ha közöttük lennének embertársaim, akikkel éveken, évtizedeken át kötött össze megannyi emberi kapocs? Ami számít, az a szív elszánása, vágyakozása az üdvösségre, az abba vetett rendíthetetlen hit, s az abból fakadó jó reménység, amely arra sarkall, hogy törekedjek szüntelenül, hogy életemben a szeretet parancsa mind teljesebben megvalósuljon. Nem tudni kell, hanem törekedni; nem pusztán ismerni, hanem életem által másokkal is megismertetni Isten igazságát, boldog valóságát.

Aki kinn marad, annak ezt mondja a ház ura: „Nem tudom, honnan vagytok.” Nem ismeri fel őket. Ebből is megláthatjuk, hogy a fenti törekvés célja az, hogy hasonlóvá váljak Krisztushoz. Így fog megismerni engem a ház ura, s enged be a szűk kapunk. Ha pedig Krisztushoz hasonulok, akkor minden erőmmel embertársaim, felebarátaim üdvén fogok fáradozni. Soha nem az a kérdés, hányan üdvözülnek, hanem hogy én üdvözülök-e s másokat is közelebb viszek-e az üdvösséghez. Soha nem az a kérdés, hogy kik és hányan kárhoznak el, hanem hogy én képes vagyok-e valakit példával, szóval, tettel elfordítani ennek veszélyétől. Így fogadjuk meg Szent Pál intelmét: „Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,4-5)