Jézus igazi arca – P. Szabó Ferenc jezsuita sorozatának negyedik, befejező előadása: Jézus Krisztus az istenember – címmel

Az előző előadásokban szóltunk a történeti Jézus kutatásának legújabb hullámáról. Láttuk, hogy az egyes szakemberek – legtöbbször előítélettel alkalmazva a történeti-kritikai módszert – a legkülönbözőbb, sokszor egymásnak ellentmondó következtetésekre jutnak Jézus személyére vonatkozóan. Közös hibájuk, hogy egyoldalúan alkalmazzák a történeti–kritikai módszert, önkényes vágásokat végeznek az evangéliumokban, és Jézus transzcendens mivoltát (istenségét) eleve kizárják.

Rávilágítottunk arra is, hogy Jézus és a judaizmus kapcsolatának kutatása hasznos lehet a Názáreti Jézus igazi emberségének megismerésében. Némi ízelítőt adtunk a napjainkban elburjánzó áltudományos Jézus-könyvekből, amelyekben keverednek bizonyos evangéliumi adatok apokrif evangéliumok elemeivel és teljesen alaptalan fikciókkal, sokszor egyház- és kereszténység-ellenes céllal. Soroztunk mostani negyedik előadásában az egyház tanítását (hitvallását) követve vázoljuk Jézus igazi arcát: Mária Fiáról és Isten Fiáról szólunk.

A Nicea-konstantináplyi nagy hitvallásban ezt imádkozzuk a vasár- és ünnepnapi szentmisékben: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki…egylényegű az Atyával, valóságos Isten a valóságos Istentől… Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett…”

A Krédó második főrészét magyarázva Joseph Ratzinger bíboros l968-as könyvében (magyarul 1976, OMC Bécs: A keresztény hit, 115kk.) ezeket írja: most a Logosz (Ige) és a Szarksz (test) , a hit és a történelem kapcsolata lesz láthatóvá előttünk, „Jézus, a történelem alakja, az Isten Fia, és Isten Fia Jézus az ember. Isten történéssé lesz az ember számára, emberek révén, még konkrétabb módon kifejezve: az által az ember által, akiben az emberi lét végessége jelenül meg és aki éppen ebben egyszersmind maga az Isten.” A Názáreti Jézus, akit 30 körül Palesztinában kivégeztek, nem más, mint az Úr Krisztus (a Fölkent, a Messiás) Isten igazi Fia, az egész emberi történelem középpontja. Ez az állítás, hitvallás a pogányok, nem hívők szemében a kereszténység botránya.

„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született”, olvassuk a Galata-levélben (4,4). Jézus valóságos ember. Anyját Názáretben Mirjamnk, Máriának hívják, nevelőapja József, az ács. Mindenki így ismeri kezdetben. Jézus növekedett korban, bölcsességben, fáradtságot és örömet érzett, szeretett, szeretetből meghalt értünk, a mis üdvösségünkért. Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. A Zsidóknak írt levél, amely annyira hangsúlyozza Jézus igai emberségét, gyengeségét, különös módon egyike az újszövetségi iratoknak, amelyik Jézus isteni mivoltát, a teremtésben való részvételét, felmagasztaltatását is határozottan állítja. Jézus a szinoptikus evangéliumokban csak fokozatosan fedi fel isteni mivoltát: csodatetteivel, tanításával, a mózesi Törvény új magyarázatával (megváltoztatja a Törvényt, volt ellene a vád!), azzal, hogy ördögöket űz, bűnöket bocsát meg, tehát isteni hatalmat tulajdonít magának. A későbbi János-evangéliumban határozottan az Atyával való egyenlőségét állítja: „Én és az Atya egyek vagyunk”,(Jn 1o, 3o) „Aki engem lát, látja az Atyát.”(Jn l4, 9) Végül majd halála és feltámadása lesz a döntő bizonyíték arra, hogy ő a megígért Messiás, a Szabadító. Mindezt az apostolok csak húsvét és pünkösd után értik meg a Szentlélek megvilágosító kegyelmével.

Az evangéliumokból kirajzolódó Jézus-arc annyira emberi és isteni egyszerre, Jézus annyira istenien ember, tökéletes ember, arca dicsőségének kisugárzása annyira túlszárnyal minden elképzelést, hogy ez a tény már magában is jelzi transzcendens, isteni mivoltát. Jacques Guillet francia jezsuita teológus írja (Jésus Christ dans notre monde, l6): Az evangéliumok Alakja nem magyarázható sem valami zseni által megrajzolt arcképpel, sem olyan legendával, amely egy tiszteletreméltó emlék köré szőtte volna a születő kereszténység álmait és sóvárgásait. Ez a kép egy élő határozott egyéniségét mutatja, egy fajtánkból származó emberét, aki mindig megdöbbent bennünket, de ugyanakkor minden vonása felismerhető, mert emberségünk jegyeit viseli magán.”

Az ősegyház Jézus személyét és sorsát a Fiú, illetve az Isten Fia cím segítségével értelmezte, pontosabban újraértelmezte e címeket Jézus élete, halála és feltámadása alapján, és így transzcendens jelentéssel töltötte meg az Isten Fia címet. Jézus konkrét története így lett az alap Isten lényege és működése értelmezéséhez. A negyedik evangéliumban számos olyan utalást találunk, amelyek Jézus, a Fiú és az Atya egységére, bensőséges kapcsolatára vetnek fényt. Az előbb idézetteken kívül: „A Fiú semmit sem tehet magától” (5, l9), „Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (6,38), A Fiú nem beszél magától, hanem azt hirdeti, amit az Atya megparancsolt neki (l2, 49, l4, 1o). Egy szóval: a Fiú egész egzisztenciája az Atya akaratának való szerető engedelmességben fejeződik ki (vö. Fil 2 Krisztus-himnuszát). Jézus a kereszthalálig menő engedelmességben teljesen átadta magát az Atyaakaratának, és így kifejezte a teremtmény legtökéletesebb igenjét Istennek, így megfordította az emberi állapotot. A halálig menő szerető engedelmességben az ember Jézus megmutatta, hogy az Atya szeretetének megtestesülése, ebben az engedelmességben teljesen az Atya (isten) önközlése. Kinyilatkoztatta, hogy Isten Szeret (1Jn 4,8 és l6).

Az ember Jézus – a Lélek indítására – maradéktalanul teljesítette az Atya akaratát. Megkeresztelkedésétől önkiüresítő haláláig (Fil 2, 6-8) a Lélek tette érzékennyé az Atya akarat iránt: a Szentlélek sugallta engedelmességét és fiúi önátadását. „Az örök Lélek által adta át magát szeplőtelen áldozatul Istennek” (Zsid 9,14). És a Szentlélek, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének „csókja” (az egyházatyák szerint) nyilatkoztatja ki majd pünkösd után az egyháznak Jézus életének és küldetésének mély értelmét. Az ősegyház elmélyíti , az eretnekek ellen definiálja Jézus misztériumát: valóságos ember és valóságos Isten, egylényegű velünk és egylényegű az Atyával.

A názáreti Jézus személye, sorsa és műve a szentháromságos Isten misztériumára nyit rá. Jeruzsálemi Cirill hangsúlyozta: ”Ha a Megtestesülés képzelődés, maga az üdvösség is puszta képzelődés lesz.” Ha Isten nem lett emberré, az ember hogyan istenülhetne meg? És az egyszemélyű Isten hogyan testesülhetne meg. Isten olyan szabad Szeretet, Szeretetközösség, aki önmagában van, amennyiben önmagát ajándékozza. Jézus Krisztus Istene a történelemben nyilatkoztatja ki nekünk magát mint önmagát közlő Szeretet. Az ősegyház az egy és háromszemélyű Isten misztériuma előtt hamarosan megértette, hogyha ezt nem vallja, vége az emberi reménységnek.

„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója lett” (Gal 4, 4). Jézus Ábrahám és Dávid „sarja”, ősei révén beilleszkedik Izrael történetébe, szolidáris népével, fajával, földjével. Jézus, aki Mária Fia és Isten Fia, akiről nem vesz tudomást a korabeli történetírás, és akit csak hatástörténete révén fedez fel a világ, a Földközi-tenger vidéke, a Római birodalom, Európa , majd a nagyvilág, a történelem vízválasztója. Általa nyer értelmet a világtörténelem, Öbenne van üdvösségünk, feltámadásunk, övé a dicsőség mindörökké.