Egyház a kultúrában: A tanúságtétel, mint kihívás a kultúra felé – Török Csaba atya
nyári sorozatának 6. része
A hívő személynek s
magának az Egyháznak a hitközösségből fakadó tansúgátétele sajátos jelként áll a kultúra,
a nem hívők előtt. Ereje abban áll, hogy nem egy kész érvelést terjeszt a célközösség,
illetve a célszemély elé, hanem megszólítva őt az értelmezés feladatára hív fel. A
tanúságtétel hermeneutikája sajátos módon mutatja azt a kihívást, amelyet a tanúságtevő
a másik ember, a kultúra felé intéz. Az értelmezésnek ez a hermeneutikus cselekedete
két irányban valósul meg:
dedukció – a tanúságtétel egyfajta alapdöntésre
hív fel, amely abban áll, hogy a tanúságtevőnek hitelt szavazzunk; azonban ezáltal
már magát a tanúsítottat is implicit módon (esetleg fenntartásokkal) hitelesnek fogadjuk
el.
indukció – ezen a ponton válik a tanúságtétel
értelmezésének viszonylagos jellege megragadhatóvá. Arra kell gondolnunk, hogy valójában
a tanúságtétel aktusában a tanúságtevő kapcsolatban áll azzal, akit tanúsít, s azzal,
aki előtt tanúként áll.
Ezen két szempont alapján világossá válik,
hogy a tanúságtétel egy olyan relacionalitáson alapuló dinamikus kapcsolat, amely
az értelmezésre indít. Azonban ez az értelmezés magába vonja a tanú (ön)értelmezését
is. Nem lehet hitelesen hirdetni az evangéliumot úgy, hogy a tanú (ön)értelmezése
hiteltelen maradjon – a kép, amelyet a tanúról a tanúságtétel célszemélye kialakít,
összhangban kell, hogy legyen a tanúságtétel tárgyával.
A legújabb kutatások
kimutatták, hogy a tanú(ságtétel) hitelességének két fő komponense van: őszinteség
– a tanú becsületessége, tisztességessége.
kompetencia
– a tanú emberi, szakmai, életbeli tapasztalata, jártassága. „Sajátosan, bár
nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor
tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak
az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek
az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos
célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak,
s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik
a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe.”
Emellett
még külön szólnunk kell a „szeretet princípiumáról”, amelyet fentebb már megemlítettünk.
Miben is áll ez? Valójában így írható le: „az igazság másikban való feltételezésének
pártoló magatartása, amely túlmegy a puszta racionalitás princípiumán, és amely így
lehetővé teszi, hogy minden konkrét tanúságtétel «performatív» erejét, vagyis
hatékony dinamizmusát megértsük.” Magyarán szólva azt kell mondanunk, hogy a hit
csak akkor tud a kultúra felé valós, prófétai és építő, hatékony kihívást intézni,
hogyha előbb hívő személy vagy a hitközösség (Egyház) képes a „szeretet princípiumát”
előhívni az adott kultúrában.
Sokszor épp ezen a ponton bukik meg a keresztény
tanúságtétel a kultúrákban, még mielőtt elkezdődne: tudniillik az emberekben, a kulturális
előítéletek és közhelyek, meggyőződések szintjén olyan alapmagatartás él, amely ellehetetleníti
a hit kulturális tanúságtételét. Ezen a téren egyfajta pre-evangelizációra van szükség,
amely előhívja azt az emberi magatartást, megteremti azt a közeget, amelyben a hit
kulturális tanúságtétele hatékonnyá tud lenni.
Azért fontos ezt tudatosítanunk
magunkban, mert enélkül könnyen azt láthatjuk csak, hogy hatalmas erőfeszítéseket
teszünk, és mégis képtelenek vagyunk beteljesíteni küldetésünket, sikertelenek maradunk.
Éppen ezért nagyon fontos az élet tanúságtételének témáját elmélyíteni, mert ezáltal
valósíthatjuk meg, amit Ch. de Foucauld mint keresztényi küldetést meghatározott:
„Az a feladatod, hogy kiáltsd az evangéliumot a tetőkről – nem szavakkal, hanem
az életeddel.” Életünk tanúságtételével leszünk képesek kifejezésre juttatni evangéliumi
értékeket és értékrendet, egyfajta krisztusi életstílust, a hitbeli meggyőződésből
fakadó harmóniát, közösséget, a lét transzcendens értelmét.