Az egyház a mai világban - Török Csaba atya sorozatának 5. része
A közösség Lelke
A fentiekben kifejtettük
a dialógus és a hermeneutika kérdéskörét a hit és a kultúra viszonyára vonatkoztatva
pneumatocentrikus szemléletben. Ezen eszmélődéseink során azt állapítottuk meg, hogy
a Szentlélek a dialógusnak s a megértésnek a Lelke. Hatékony jelenléte teszi lehetővé,
hogy a hit és a kultúra között ne csak felszínes, de az igazi mélységeket érintő dialógus
és (kölcsönös) megértés szülessék, amely mindkét felet egzisztenciálisan érinti. A
Szentlélek hatékony jelenléte és sajátos működése azonban nem csak a közvetítés-közlés
eme dimenzióit foglalja magába, de egyszersmind lehetővé teszi, hogy azok megmeneküljenek
azoktól a súlyos kísértésektől, amelyek a kapcsolatot végigkísérték a történelem során.
1)
Az első veszélyt az jelentené, hogyha a hit közössége, az Egyház a dialógus révén,
illetve a hermeneutikai körben rosszul meghatározva önnön helyzetét (olvasóból bíróvá
válva) megpróbálná bekebelezni a kultúra világát. Ez kettős szemléletben ragadható
meg: vagy a kiválasztottság téves tudatában magához ragadja az üdvösséget az Egyház;
vagy (és ezzel együtt) az egyetlen üdvhordozóként a világban hatalmat követel a kulturális
valóság fölött. G. Theissen rámutat, hogy ez nem újkeletű és ritka próbatétel: „A
vallástörténetben megéljük a konfliktust a válogatásra beállított vallási magatartás
szentségtelen lelke, és a válogatás elvével szemben folytatott tudatos küzdelem «Szent
Lelke» között.”
Amennyiben a hit látható közösségét, az Egyházat szentségként
(tehát nem célként), a Szentlelket pedig nem hódító erőként, hanem a közösség lelkeként
szemléljük, akkor a kérdés nem az, hogy sikerül-e a hit hatalomra jutása a kultúra
fölött, hanem hogy megvalósul-e a Szentháromság közösségének példájára az emberi közösség
itt a földön. A dialógus s a hermeneutikai kihívásnak való elégtétel csak így, csak
ekkor éri el valódi célját.
„Krisztus amikor felmagasztalták a földről, mindeneket
magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte
tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette
saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban,
hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és
saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében. A megígért és
várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek
elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak
minket mulandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét
az eljövendő javak reményében végrehajtjuk és üdvösségünkön munkálkodunk (vö. Fil
2,12).”
Így tehát az Egyház szentsége a világban az isteni Háromságból fakadó
közösségnek is, s benne a közösség Lelke fúj, amely képes arra, hogy kötelékeivel
úgy fűzzön egybe sokakat, hogy azok önazonosságukban és méltóságukban kárt nem szenvednek.
Sőt hatékony jelenléte révén úgy kapcsolja rejtett, de mégis minden életet adó közösségbe
magával Istennel a világ minden népét, hogy azokat nem uralma alá hajtja, hanem kegyelmi
erejével belülről átjárva a jóra s az igazra irányítja.
2) A második kísértést
az jelentené, hogyha az Egyház önmagát a Szentlélek urának tekintené. A dialógusban
és a kultúrák értelmezésében ez kvázi egyenértékű lenne az egyházi álláspontnak a
természetfölötti hittel való azonosításával, ami által a kultúrákat nem pusztán a
(teljességgel jogos) krisztusi döntéshelyzet, de egyfajta lelki-szellem diktátum elé
állíthatná az Egyház.
Természetes, hogy a Lélek kötődik az Egyházhoz. „Az isteni
üdvözítő tevékenység inkarnatórikus és szakramentális szerkezetének megfelelően a
Lélek a Szentíráshoz, az igehirdetéshez és a szentségekhez, és bizonyos mértékben
az Egyháznak (...) hivatalos tevékenységéhez kötődik.” Azonban a Szentléleknek
ez az Egyházhoz kötődése nem jelenti még azt, hogy – miként azt többször is hangsúlyoztuk
– ne köteleződne el a világ mellett is, igaz lényegileg más módon. A Szentlélek mint
a közösség Lelke ezért az Egyházra rója a dialógus, a kommunióteremtő kommunikáció,
az értelembeteljesítő értelmezés feladatát; a hit aggódó, de mégis a másikat tiszteletben
tartó, közösséget, s nem uralkodást kereső magatartását a kultúrákkal szemközt.
„Az
Egyház nem önmagából él, hanem Isten elevenné tevő lelkéből; az Egyház nem magának
él, hanem a másokért való létet valósítja meg. Mint a Lélek szakramentuma a világért
maga is csak útban van a beteljesülés felé, az összes embernek a Lélek által létrehozott
közössége felé, amely a hármas-egy Isten közösségében jön létre.”