A jezsuita általános rendfőnök homíliája Szent Ignác liturgikus ünnepén

Peter Hans Kolvenbach atya, a Jézus Társasága legfőbb rendi elöljárója a római Il Gesù templomban, ahol a rendalapító Szent Ignác nyugszik, kedden este hét órakor szentmisét mutatott be számos rendtársa koncelebrációjával. Homíliájában a következőket mondta:

"Amikor ma este ez alkalommal ismét az egész egyházzal együtt ünnepeljük Szent Ignácot, tekintetünket a személyére fordítjuk, aki az első pillantásra úgy mutatkozik be mint a nagy egyensúly, az elmélyült okosság, a bölcs ember és a jellegzetes józan ész szentje. Mindenesetre, ha Szent Ignácra így gondolnánk, akkor ez azt jelentené, mintha elfelejtenénk: számára a keresztény hitre alapozott élet nem lehetett más, mint esztelenség, attól a pillanattól kezdve, hogy Isten azon a Húsvét előtti pénteken meg akarta mutatni neki dicsőségét a kereszten.

Maga az Úr ugyanis, aki az Atya bölcsessége, azért hogy megszabadítson bennünket esztelenségeinktől, ő maga is oktalanná lett értünk. Keresztje előtt el kell ismernünk, hogy Isten egy olyan utat választott, mely semmiképpen nem felelne meg annak, amit mi emberi bölcsességünkkel választottunk volna. Azért hogy egyszer s mindenkorra stigmával jelölje meg világunk jellegzetes józan eszének gőgjét, Isten azt választotta, hogy a gondolkodásmódunk számára a lehető legváratlanabb, legfelkavaróbb és legbotrányosabb módon vált meg bennünket: a kereszt által.

Valóban, a Lelkigyakorlatok szívében Szent Ignác felszítja a vágyat és az imát kér, hogy esztelenné váljunk Krisztusért: „…azért, hogy valóságosabban kövessem
Krisztus Urunkat és jobban hasonlóvá legyek hozzá, inkább akarom és
választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a
gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a
megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak
tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és
okosnak ebben a világban" (LGy 167).

Szent Ignác imádságának ezen szavai néhány kérdést támasztanak bennünk. Valóban mindnyájunkhoz intézett imádságról van szó, vagy csak egyedül néhány kivételes keresztényhez szól az? Talán ez a Krisztusért vállalt esztelenség csak a zarándok Szent Ignác tapasztalatának egy része, aki - éppen hogy túlélte a kalandot - máris egy higgadt és megfontolt érettség modelljévé vált?
Nem. Nem ez Szent Ignác tapasztalata!
Az ő tapasztalata azt tanítja, hogy bárki is találkozik személyesen Krisztussal, képes esztelenné válni érette. Ám hasonló vágy nem hiányozhat Krisztusnak egyetlen hiteles társából sem.

Szent Márk mondja el evangéliumában, maga Jézus családja is meg volt győződve arról, hogy ő eszét vesztette. (Mk 3,21). Szent János meséli, hogy azok, akik hallgatták Jézus beszédeit, azt tartották róla, hogy „eszét vesztette” (Jn 10,20).
Krisztus küldetését betölteni, az Atya dicsőségének evangéliumát hirdetni az emberiségnek - annak a mostani emberiségnek, melynek teljesen más elképzelése van a dicsőségről – ma is azt jelenti, hogy vállaljuk életünkben a kereszt evangéliumát, azaz a Krisztussal vállalt igaz élet esztelen szeretetét. Azt is jelenti mindez, hogy életünk során lemondunk magunkról, önmagunk odaajándékozásával, azért, hogy Isten élete jelen legyen testvéreink életében is.

Napjainkban is, a hivatások és küldetések nagy különbözőségében, a Krisztusért esztelenségre kész férfiak és nők vesznek részt azon esztelen szeretet kinyilvánításában, mellyel Isten szeret bennünket. És mindez akkor történik meg, amikor nem fogadják el azt, amit a modern világ - a mindenféle eltévelyedésekkel szemben toleráns közvélemény, ateista ideológia vagy éppen divat - akarnak ránk kényszeríteni a személyes és társadalmi életünk megannyi területén. Aki hitelesen éli keresztény hitét, felfedezi Szent Ignáccal, hogy a Krisztusért vállalt esztelenség nem csak néhány kiválasztott személy kiváltsága, hanem Isten népe csendes többsége hétköznapi tapasztalatának részét alkotja. Csak Krisztus, a keresztre feszített Isten szeretetének esztelensége képes meggyőzni mindannyiunkat Istennek irántunk való esztelen szeretetéről és csak a szeretet esztelensége képes mindenkit arra indítani, hogy mint Krisztus, szeretettel kötelezze el magát a hétköznapokban, egy nyomasztóan ellenséges vagy közömbös társadalom közepette, amely cinikus a Krisztusért esztelenekké lett olyan emberekkel szemben, akik annak az országnak a reményéből élnek, mely nem ebből a világból való.

Az Eucharisztiában, mint „szeretetének legnagyobb jelében”, amit Szent Ignác újból és újból felfedez – rejlik Isten esztelen szeretete az emberek iránt. Assisi Szent Ferenccel együtt mondja: „Az Úr kinyilatkoztatta nekem, amit akart, hogy én egy új őrült legyek a világban. Ő, az Úr akart engem vezetni egyedül a szeretetnek ezen az útján”.