A lelkiségi mozgalmak helye az Egyházban - P. Szentmártoni Mihály jezsuita sorozatának utolsó része

-Múltkori előadásában Mihály atya arra utalt, hogy a lelkiségi mozgalmak átvesznek olyan szerepeket a plébániák életében, amelyek képesek éltetni a pap nélküli közösségekben a lelki életet. Azt jelenti ez, hogy a jövőben esetleg megszűnnek a mai értelemben vett plébániák?
-Ha visszakanyarodunk egy pillanatra az Egyház új meghatározásához: „Isten népe“, és ha merjük ezt a meghatározást a plébániákra is alkalmazni, akkor esetleg meglepődünk, ha bizonyos „futurológiai“ képek jelennek meg lelki szemünk előtt. Mi ugyanis a plébániákról, mint területi egységekről gondolkodunk. Az új dinamikus megfogalmazás tükrében a plébániát azonban el lehetne képzelni úgy is, mint transzverzális, területet felülmúló valóságot. Valami hasonlóra gondolunk, mint amit a szerzetesek képviselnek: egy rendi elöljárónak lehet több tízezer „alattvalója“ („hívője“), akik a világ minden táján szétszóródva élnek és működnek, de mégis erős hovatartozási tudattal rendelkeznek. Hasonló módon elképzelhetünk olyan plébániákat, amelyek nem kötődnek területhez, hanem emberkategóriákat ölelnek magukba.
Egyébként is, érdekességként megemlíthetjük, hogy maga a szó „plébánia“, „parókia” a görög „paroikos“ szóból ered, ami szószerint otthon-talant, hon-talant jelent, vagyis azokra a keresztényekre vonatkozott, akik hitük miatt nem kaphattak állandó lakhelyet a városokban, ezért szétszóródva éltek a városokon kívül. Szent Pál számára az első keresztények hontalanok voltak, idegenek, akiket a pogány közösség kizárt maga közül. Lehetséges, hogy a különféle lelkiségi mozgalmak ezt a plébánia stílust vetítik előre.
-Egyik korábbi adásunkban már említette Mihály atya, hogy az egyházi hatóságok azt javasolják, ne nevezzük a mozgalmakat „lelkiségi mozgalmaknak“, hanem „egyházi mozgalmaknak“? Miért fontos ez a megkülönböztetés?
-Az első, gyakorlati következménye ennek a megkülönböztetésnek az, hogy a mozgalmak ily módon „otthonra” találnak az egyházban. De a megnevezés körül kialakult vitának vannak mélyebb okai is: a mozgalmakon belül megtalálhatók nehézségek, amelyeknek orvoslása az egyházi hatóságokra tartozik.
A jezsuiták ismert folyóirata, a „Civiltà Cattolica“ 2004. június 19-i számában vezércikkében foglalkozik az egyházi mozgalmakkal és négy kihívásról, valamint három veszélyről beszél.
Első kihívás: a törvényhozói vákuum. Az egyházjog nem foglalkozik kimondottan az egyházi mozgalmakkal és ez bizonyos jogi nehézséget jelent, mivel nem tudjuk, hová elhelyezni ezeket a mozgalmakat. Voltak rá próbálkozások, mindeddig nem sok sikerrel. Az egyetlen az Opus Dei mozgalom nyert kánonjogi elismerést, amikor is „személyes prelatúrává“ vált, ami szintén újdonság az Egyházban.
Második kihívás: a kettős hovatartozás. Zavaró körülmény az, hogy ezekben a mozgalmakban sokszor jelen vannak szerzetesek és szerzetesnők is, akik továbbra is saját rendi közösségük tagjai maradnak. Ez bizonyos identitás zavart okozhat ezekben a személyekben. Ez a jelenség leginkább jelen van a karizmatikusoknál és a neokatekumen mozgalomban. Vannak olyanok is, akik elhagyják eredeti rendi közösségüket és ezekhez az új mozgalmakhoz csatlakoznak.
Harmadik kihívás: nem katolikusok, sőt nem keresztények jelenléte az egyes mozgalmakban, pl. a Fokoláré mozgalomhoz tartoznak muzulmánok és buddhisták is. Jóllehet nincs aktív beleszólási joguk a dolgok menetébe, de ha számuk megnövekedne, akkor egész biztosan meghatároznák a csoport hangulatát.
Negyedik kihívás: egyes papok elidegenednek saját egyházmegyéjüktől. A cikkíró véleménye szerint ez a legkomolyabb kihívás. Egyes mozgalmak, pl. a neokatekumen mozgalom, saját szemináriumokat nyitott papok képzésére, ahol a jövendő papokat saját karizmájuk szellemében és saját szükségleteik ellátására nevelik. Az inkardináció, hovatartozás kérdése jelentkezik, amit leginkább úgy oldanak meg, hogy találnak egy „jóindulatú“ püspököt, aki hajlandó elfogadni ezeket a papokat, de meghagyja nekik a szabadságot, hogy a mozgalom ügyének szenteljék idejük egy részét.
Az egyik legismertebb neokatekumen szeminárium a római „Redemptoris Mater“, ahol százon felül laknak szeminaristák, de világszerte nyílnak hasonló szemináriumok. Hasonló a helyzet a Szent Egyed közösséggel és a Fokoláré mozgalomban is.
A megoldás talán az lehetne, hogy a mozgalmakhoz tartozó papok saját mozgalmukban kapnának inkardinációt, mint ahogyan ez a szerzeteseknél eset. A neokatekumen mozgalom kért ilyen engedélyt, de mindeddig nem kapta meg.
Eddig a kihívások. A nehézségek viszont inkább a mozgalmak belső életére vonatkoznak.
Az első nehézség abból ered, hogy esetleg abszolutizálják saját vallásos megtapasztalásuk hitelességét, azaz magukat tekintik „igazi keresztényeknek“, hovatartozásukat privilégiumként élik meg. Egy papi találkozón az egyik mozgalom tagja nyilvánosan kifejtette nézetét, miszerint minden világi papnak valamelyik mozgalomhoz kellene tartoznia, mert így „lenne családja“, különben fennáll annak a veszélye, hogy „elvadulnak” magányukban! Természetesen a papok reakciója igen kritikus volt.
A másik nehézség abból eredhet, hogy a csoportok elzárkóznak a tágabb plébániai közösségtől, saját lelkipásztori programjaik szerint igazodnak, a lelkipásztorkodásban autonóm kezdeményezéseket indítanak el, anélkül, hogy ezt másokkal egyeztetnék.
A harmadik nehézség forrása a helyi egyházaktól való elidegenülés: saját szabályaikra, vezetőik utasítására hivatkozva esetleg elveszítik a helyi egyházzal való kapcsolatukat.
-Két évvel ezelőtt Francis Arinze bíboros levelet intézett a neokatekumen mozgalomhoz. Mivel foglalkozik ez a levél?
-A neokatekumen mozgalom hivatalos neve „a katolikusok formációjának útja“, amely lényegében végigjárja azokat a stádiumokat, amelyeket az első keresztény korban a keresztségre készülők, a katekumenek, végigjártak. A mozgalom célját úgy határozza meg, mint „eszközt a püspök lelkipásztori szolgálatában a kereszténységbe való bevezetés megkönnyítésére, amint azt a Zsinat kívánta, később pedig a Tanítóhivatal akarta“. Ennek a bevezetésnek természetes közege a plébánia, amelynek élén a plébános áll, de más papok (akiket a neokatekumen mozgalom következetesen „prezbiterek“-nek nevez). A plébániai közösségen belül azonban a neokatekumen mozgalom sajátos kisközösségeket alkot, a názáreti szentcsalád példájára.
Az út három szakaszra tagolódik: a bevezetés, az elő-katekumenátus, a katekumenátus, majd e kiválasztás. Az egyik szakaszból a másikba való átmenetet sajátos rítussal ünneplik meg. Mind a bevezető katekézis, mind a többi szakasz, a hagyományos keresztény tan három pillérén nyugszanak: Isten Igéje, Liturgia, Közösség. A nehézségek pontosan ennél a három pontnál jelentkeztek.
Az említett levél a következő utasításokat tartalmazza, amelyekből kitűnik, hol vannak a problémák:
      a) A neokatekumen tagjai kötelesek a hivatalos liturgikus könyveket használni a szentmisénél.
      b) Vasárnap „az Úr napja“ ezért a neokatekumen mozgalom tagjai is kötelesek legalább egyszer egy hónapban részt venni a plébániai szentmisén.
      c) A homilia a papnak vagy diákonusnak fenntartott feladat: a hívek csak különleges alkalmakkor kapcsolódhatnak bele a homiliába.
      d) A béke jelének átadása maradhat úgy, ahogyan a neokatekumen tagjai most gyakorolják.
      e) Ami a szentáldozást illeti, két évet kapnak arra, hogy visszatérjenek a hagyományos gyakorlatra (most asztalnál ülve történik a szentáldozás, mert úgymond ez jobban kifejezi a szentmise lakoma jellegét).
      f) Más eukarisztikus imát is kell használniuk, nemcsak a másodikat.
-Melyek a hiteles egyházi mozgalom kritériumai?
-A Cristifideles laici zsinati dokumentum a következő kritériumokat, ismérveket sorolja fel: - a személyes meghívás az életszentségre fontosabb, mint egy közösséghez való tartozás; - a katolikus hitet teljes egészében kell elfogadni, nem pedig megcsonkítva; - a Tanítóhivatal iránti maradéktalan engedelmesség; - az evangelizációban való részvétel olyan módon, ahogyan azt az egyház értelmezi; - aktív jelenlét az emberi társadalomban.
Annak ellenére, hogy elsősorban problémákról és nehézségekről beszéltünk, szeretném mostani előadás sorozatomat néhány pozitív gondolattal zárni. Gyakran lehet hallani, hogy az Egyház, a papság, a család, stb. válságban van. Erre azt kell válaszolnunk, hogy nem az intézmények vannak válságban, hanem az egyének, akik nem tudnak pozitív módon közeledni az intézményekhez. Az egyház nincs válságban, esetleg mi úgy látjuk a helyzetet. De éppen ez a megoldás kulcsa: a helyzetet lehet másképpen is értékelni. Innen kifolyólag egy új lelkipásztori prioritás: fel kell fedeznünk az egyént.
Ha az egyén a kiindulópontunk, akkor könnyen felfigyelhetünk néhány nagyszerű jelre az Egyházban, amelyek mai vitalitásáról, életképességéről tanúskodnak. Vegyük őket sorra életkorok szerint.
Az Egyházban jelen vannak „nagy öregek”; gondolhatunk itt elsősorban boldog emlékű II. János Pál pápára, aki pontosan öregségében és betegségében vált jellé és buzdítássá. Gondolhatunk Boldog Teréz anyára is, aki bár apró termetű, görnyedt idős nő volt, képes volt felrázni a világ lelkiismeretét. Gondolhatunk a tavaly tragikus módon meggyilkolt Roger Schütz testvérre, aki kilencven évesen is az optimizmus kisugárzása volt. Ha pedig napjaink idős tanúit keressük, akkor elég, ha mostani Szentatyánkra, a nyolcvanéves XVI. Benedek pápára gondolunk. Nem tudom kedves hallgatóinknak volt-e alkalmuk végigkísérni a TV képernyőin a római úrnapi körmenetet: megható volt látni, amint a Pápa egy órán keresztül térdelt az oltáriszentség előtt a körmenet során. Ezek a „nagy öregek” Isten és Egyháza fiatalságának tanúi napjainkban.
Az Egyházban jelen vannak „nagy felnőttek”, a középkorosztály, akik hordozzák a nap terhét. Éppen a napokban olvasom az új Ember hasábjain, hogy felmérések szerint a francia püspökkari testület átlag életkora 63 év! Itt élnek közöttünk százával bíborosok és püspökök, ezrével papok, szerzetesek és szerzetesnők, akik „húzzák az igát”! De itt vannak millió számra a családapák és családanyák, akik nagy hittel nevelik a jövendő nemzedéket!
Az Egyházban jelen van az „ifjúságuk virágkorát élők” nagy csapata is: szeminaristák és novíciusok, akik rendületlenül hisznek hivatásukban és készülnek jövendő küldetésükre. De itt vannak a világi fiatalok is, akik százával mennek önkéntesként távoli országokba, hogy ott az evangélium nevében felkarolják a szegényeket és az elesetteket. Ide tartoznak a különféle lelkiségi mozgalmak is, amelyek között szintén sok a fiatal. Ők mind Isten jelenlétének tanúi.
Mindenek fölött azonban itt van Jézus ünnepélyes ígérete, hogy Egyházával, velünk marad a világ végezetéig. Ez az Egyház jövőjének igazi garanciája.