Egyház a mai világban - Török Csaba atya sorozata - 2. rész

A mai kultúra – válságjelek

Napjainkban nem kevesen vannak, akik pesszimizmussal fordulnak a jövő felé, olykor egyenesen félelemmel tekintenek előre a történelem útján. Az Egyház azonban a remény jelét hirdeti, s a kultúrák, népek és nemzetek találkozásai, párbeszédei során egyik fő feladata az, hogy számot adjon a reményről, amely lelkesíti. A Szentlélek jelenlétébe vetett hitünk bizakodással, reménységgel, de ugyanakkor bátorítással, erővel és elkötelezett, felelősségteljes cselekvésre való készséggel kell, hogy eltöltsön bennünket.

Számos kihívás áll előttünk, a dogmatikai nyelvezet újrafogalmazásának, a régi kategóriák újraértelmezésének igényétől kezdve az erkölcstani problémákon át egészen a pluralizmussal és a kulturális tendenciákkal való szembenézés kötelezettségéig. A „Merre tovább?” kérdésére sokan sokféle prioritás felállításával válaszolnak. Egy azonban bizonyos: a minket körülölelő valóság, az emberi és kulturális kontextus nem hagyható figyelmen kívül. Sőt mi több, amennyiben identitásunkat az előző alfejezetben taglalt küldetés keretében szemléljük, azt mell mondanunk, hogy éppenséggel ez a kontextus lesz a meghatározó elem számunkra. Ha pedig ezt az emberi-kulturális szövegkörnyezetet nem a felületes el- illetve megítélés hangján, hanem az érdeklődő, aggódó és törődő emberség szavaival szólítjuk meg, észrevesszük, hogy a szekularizmus és a posztmodern hálóiban vergődő ember igenis számít arra, hogy valaki kimondja számára az üdvösség igéjét.

„A keresztény üzenet szövege egy történelmi kontextusban áll. Az üdvösség ígéreteként ellenbeszédet jelent egy a szerencsétlenségben és a szerencsétlenség várásában egyesült világgal szemben. A kérdés ez: lehetséges az emberiséget a maga sokféleségében a világ gyógyulásához vezető úton egyesíteni? Kinek van meg a lehetősége rá, hogy a világcivilizációt a maga pusztító tendenciáival együtt egy igazi világkultúrává alakítsa át? Milyen lehetősége marad a keresztény ígéretnek a világ mai arcának kialakulásában viselt keresztény felelősség ellenére? Meggondolandó, hogy időközben nem vallásos körök egy új spiritualitás után kiáltanak világunk számára.”

Tény és való, hogy a mai helyzet, a kulturális kiüresedés és elvilágiasodás a kereszténység öléből született gyermek. Ezt nem csak a történelmi elemzés mutatja, de korunk helyzetértékelése is. Maguk a keresztények mutatják fel, hogy a kereszténység európai arca magában hordozza a drámát, az ős-semmit, amelyből Isten akarata ragadta ki a teremtésben a világot, s amely ma a depresszióban, letargiában, értelmetlenségérzésben visszaköszön. Megfontolandó D. Sölle igencsak drasztikus, de cáfolhatatlanul igaz kijelentése:

„Egy mondatban összefoglalva a jelenkori teológia problematikája úgy lenne leírható, mint «ateistaként hinni Istenben». A paradox kifejezés azt akarja jelenteni, hogy a hit itt mint egyfajta élet értődik, egy mennyei Lény természetfölötti, világfölötti elképzelése nélkül, azon megnyugvás és vigasz nélkül, amit ez az elképzelés adhat: vagyis egyfajta élet ez, amely nélkülözi a metafizikai előnyt a nem keresztényekkel szemben, de amelyben mégis ragaszkodunk Jézus ügyéhez a világban.”

Ám felmerül a kérdés: egy ilyen kereszténység képes megszólítani reményt adóan, ígéretet nyújtóan, gyógyítóan a kultúrák világát? A radikális krisztocentrizmusba, vagy a tradicionalistáknál megfigyelhető ekkleziocentrizmusba való visszafordulás éppoly kevéssé válasz, mint ez a talajt vesztett és üressé vált keresztény életstílus. Hogy ez a válsághelyzet mily mélyre nyúlik, azt számos jel mutatja. Azt is mondhatnánk, hogy ebben a belső meghasonlásban és vergődésben egyfajta egység valósul már meg a keresztények és az emberiség között, miként arra E. Salmann is rámutat:
„Amit látunk, az nem más, mint a «nem primátusa minden ’totális’ állítással szemben» (Weil, Rosenzweig) és a negatív dialektika, amely lerántja az álarcot minden ideologikus követelésről, világossá teszi rejtett hatalomigényét és a kontraproduktív hatásait; a mélyből, a legyőzöttek oldaláról jövő tekintet; a furcsa felcserélődés egy győzedelmes kereszténység és egy «megfeszített» zsidóság között, a mikrologikus precízió, a «talán» (Buber, A. Neher) és a másik pátosza, a dialógusé, az életé, a hétköznapiság misztikájáé. Mindezek belevésődtek a keresztények mentalitásába is, gyakran boldogtalan tudatot ébresztve közöttük és kétségbe vonva egy egyedüli üdvösséghozó esemény központiságát a történelmen belül.”