Lelkiségi mozgalmak az egyházban - Szentmártoni Mihály SJ pszichológus sorozatának 2. része

Lelkipásztori teológia és az egyházi szolgálatok átértékelése

Mostani előadásunkban szeretnénk feltérképezni a világi hívek valamint a papok identitásának főbb jellemzőit, éspedig oly módon, hogy végigkísérjük a lelkipásztori teológia fejlődését, amelynek egyik elemzési kulcsa pontosan a világi hívek „térhódítása”, valamint a papi tevékenység „térvesztése”.


Kérdés: Mi a lelkipásztori teológia és mikor vált a papi képzésben kötelező tantárggyá?


P. Szentmártoni: A lelkipásztori teológia eredetileg papoknak szánt segédeszközként indult, melynek célja az volt, hogy a papok hatásosabban tudják szolgálni a világi hívek lelki igényeit. Az idő során azonban a lelkipásztori tevékenység fogalma egyre inkább tágult éspedig oly irányban, hogy egyre több teret hagyott a világi hívek bekapcsolódására is. A laikusok így lassan már nemcsak „objektuma” voltak a lelkipásztori tevékenységnek, hanem egyre inkább „szubjektuma” is. Ennek a fejlődésnek a tetőfokát a II. Vatikáni Zsinat tanítása fémjelzi, amely szerint a világiak sajátos identitást nyertek. A továbbiakban végigkísérjük ennek a kibontakozásnak egyes szakaszait.
      Minden teológus korának emberéhez szól, akinek igyekszik a neki hozzáférhető nyelven tolmácsolni Isten Igéjét. Csakhogy megtörténhet, hogy a teológusok – más szakemberekhez hasonlóan – valahogy belevesznek a saját szakterületükbe és több időt meg energiát szentelnek az akadémiai kérdéseknek, mintsem a hívek lelki szükségleteinek. Más szakterületeken ez némiképpen elfogadható gyakorlat, a teológia terén az ilyen akadémiai „teologizálás” a hívek kárára megy, mert hit tartalma egyre kevésbé lesz hozzáférhető a számukra.
      Nos ez a veszély fenyegette a 17. és 18. század jövendőbeli papjainak képzését. A tanárok és a tankönyvek annyira belevesztek bonyolult elméleti teológiai kérdések megvitatásába, hogy elveszítették az egyszerű hívekkel a kapcsolatot. Olyan kérdésekről vitatkoztak, amelyek őket érdekelték, de amelyeket a fiatal papok nem igen tudtak a hívek felé közvetíteni.
      A megoldást egy új teológiai segédtantárgyban látták: 1774-ben megszületett a „lelkipásztori teológia” szaktantárgy, amelynek elsődleges célja az volt, hogy megtanítsa a jövendő lelkipásztorokat, hogyan kell átadni a hit tartalmát a híveknek a hitoktatás, a szentbeszéd és a szentségek helyes kiszolgáltatása révén.


Kérdés: Mint minden főiskolai tantárgyban, a lelkipásztori teológiában is hamarosan megjelentek különféle nézetek. A nézeteltérések kiindulópontja egy első tekintetre banális kérdés volt: Mi tulajdonképpen a lelkipásztori teológia tárgya?


P. Szentmártoni: Kezdetben a papnak az egyházhoz és az államhoz való viszonyát tartották igen fontosnak. De többen úgy vélték, hogy ez eltúlzottan jogi hozzáállás, amit úgy igyekeztek ellensúlyozni, hogy önálló tantárggyá fejlesztették a kateketikát, homiletikát és liturgikát. Az átalános lelkipásztori teológia kiszorult az érdekkörből. Voltak olyanok is, akik a név megváltoztatása mellett kardoskodtak. Klostermann azt javasolta, nevezzék a tantárgyat „gyakorlati teológiának”. Meg kell jegyezni, hogy itt nem puszta szócsatáról van szó, hanem komoly tartalmi vitákról, mert a név kifejezi az alapvető irányvételt is. Ha túl nagy hangsúlyt fektetünk ugyanis a „pásztorra”, akkor esetleg háttérbe szorul a „nyáj” aktív szerepe, azaz a papok lesznek a lelkipásztorkodás aktív szereplői, a világiak viszont passzív fogyasztói.
      A különféle irányultságok a lelkipásztori teológián belül természetesen feszültséget okoztak a szakemberek körében. Ez a feszültség azonban nem volt sem hiábavaló sem fölösleges: felhívta ugyanis a figyelmet arra a fontos tényre, hogy a lelkipásztori teológia egyik alapvető kérdése az Egyházról alkotott képünk. Más szóval, a lelkipásztori teológia kiindulópontja az ekklezilógia, az egyháztan.


Kérdés: A történelem folyamán különféle egyházképek kerültek előtérbe: Krisztus Teste (Pál írásaiban), Krisztus Misztikus Teste, Tökéletes társadalom, Isten népe (a II. Vatikáni Zsinatot követően). Amikor a lelkipásztori teológia alakulóban volt, az egyház sokak tudatában még úgy élt mint a tökéletes társadalom mintaképe. Csak a II. Vatikáni Zsinattal kezdődik a nagy fordulat, amikor is az egyházról nem társadalmi, hanem teológiai kategóriákban kezdünk gondolkodni. A Zsinat az Egyházat ős-szakramentumnak nevezi, Isten működése misztériumának.


P. Szentmártoni: A lelkipásztori teológia meghatározásának kérdéséhez szorosan kapcsolódik annak célkitűzése is. Több mint kétszáz éves létezése során három dolgot kellett tisztázni: tudományosságát, teológiai jellegét és egyházi jelentőségét. A múlt század vége felé a következő definíció honosult meg: „A lelkipásztori teológia a teológiának azon tudományos ága, amely elemzi a konkrét helyzetet, amelyben az egyház megvalósítja önmagát saját tevékenysége révén“.
      Ebből a meghatározásból kiindulva, a szerzők az alábbi témákat jelölik meg: lelkipásztori alapelvek, a fontos életmozzanatok lelkipásztori ellátása (ide tartoznak a szentségek), és a lelkipásztori futurológia, azaz merre tart az egyház. Ennél a pontnál szeretnénk felfigyelni témánk szemszögéből arra, hogy a világi híveknek ebben a lelkipásztori teológiában még nincs sajátos, aktív szerepük.
      A további fejlemények során azonban a lelkipásztori teológiában helyet kapott egy új téma: a diakonia, vagyis a szeretet-szolgálat. Új elméleti kérdések merültek fel, mint pl. a szolidaritás teológiája, de új gyakorlati kihívások is, mint pl. a karitatív szervezetek. Ezzel színre lépett a világi hívek sajátos küldetése a lelkipásztori tevékenységben.
      A zsinat utáni teológiai gondolkodás, különösen Karl Rahner német teológus korszakalkotó négykötetes műve kapcsán, még tovább mélyítette a világi hívek teológiai szerepét a lelkipásztorkodásban. Rahner ugyanis úgy fogalmazott, hogy a lelkipásztori teológia lényegében az egyház önmegvalósítása. Minden lelkipásztori tevékenység végső célja az evangelizáció, vagyis a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetése, ez pedig minden hívő feladata, nemcsak a papoké ill. szerzeteseké. Ezzel a világi hívek elnyerték nagykorúságukat az Egyházon belül!


Kérdés: Természetesen a lelkipásztori teológia tovább fejlődik, hiszen állandóan új kihívásokkal kell szembenéznie. Egyik ilyen kihívás a kiscsoportok színrelépése: megszületett a bázisközösségek lelki gondozása. Másik kihívás a személyre irányuló lelkipásztori tevékenység: a névtelen tömegek helyett a lelkipásztori tevékenység az egyénhez fordult lelkivezetés, tanácsadás, felnőttek hitoktatása formájában. Az ilyen lelkipásztori tevékenység feltételezi szakemberek bevonását is, akik zömével világi hívek.


P. Szentmártoni: Az amerikai teológusok jól rátapintottak ezekre az új kihívásokra, amikor a lelkipásztori teológia fő feladatának a katekumenátust nevezték meg. Szerintük a lelkipásztori tevékenység elsőrangú feladata a hitbe való bevezetés. Az ilyen irányvételnek nagy előnye abban rejlik, hogy a tennivalókat könnyen lehet konkrét lépésekre bontani. Ez az irányzat is a II.Vatikáni Zsinatra hivatkozik, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyobb teret kell szentelni a gyakorlatnak, mint az elméletnek, hogy ahol csak lehet ökumenikus perspektívában kell cselekedni, hogy egyre nagyobb teret kell szentelni a szakosított beavatkozásoknak, pl. tanácsadásban, lelkivezetésben, csoportmunkában, hitoktatásban.
      Az így értelmezett lelkipásztori teológia tág látóhatárt nyit meg. Arra a meglátásra épít, hogy az Egyház nem saját maga miatt van, hanem Krisztus művét hivatott tovább vinni, tehát lényegében az evangelizáció eszköze. Ezért kell alapmodellként a katekumenátust vennünk, amelyet úgy magyarosíthatnák, hogy a hithirdetés célja a kereszténnyé való válás, valamint a hitben való növekedés.
      A fönti megfontolások alapján egyre sürgetőbbé vált a lelkipásztori teológia új modelljének a kérdése. Egyesek szerint ennek az új modellnek a jellegzetessége a lelkipásztori közösség gondozása. A teológiai megfontolások ugyanis mindig a konkrét helyzet elemzéséből indulnak ki. A dogmák pl. leginkább úgy fogalmazódnak meg, mint válasz egy bizonyos tévtanításra. A II. Vatikáni Zsinat igen komolyan foglalkozott egy újkori egyházi jelenséggel: a laikusok, világi hívők egyre aktívabb bekapcsolódásával a lelkipásztori tevékenységbe. Három területen mutatkozott meg különösképpen ez az újdonság:
      A helyi egyházak, különösen az ún. fiatal egyházak életerejét igen gyakran az elkötelezett világi hívek határozzák meg.
      Az egyházi szolgálatok sokrétűsége egyre több teret enged a világi hívőknek olyan feladatok betöltésére, amelyek korábban a felszentelt papok feladata volt, pl. áldoztatnak, betegeket látogatnak, akikhez elviszik az Oltáriszentséget, hitoktatnak, imacsoportokat vezetnek, kezelik az egyházközség anyagi ügyeit, vezetik a helyi karitatív szervezetet, teológiát tanulnak és tanítanak egyházi főiskolákon.
      Ezek a szolgálatok tartós küldetéssé váltak, nemcsak a paphiány miatt, hanem új teológiai megfontolások alapján: ma már természetesnek vesszük az állandó diakónusokat, akik zömével nős férfiak, de a nők is egyre több aktív szerepet kérnek és kapnak a lelkipásztorkodásban.
      E fejlemények kapcsán megfogalmazhatunk néhány teológiai elvet.
      A világi hívek identitásának kerete a II. Vatikáni Zsinat egyháztana. A Zsinat ekkleziologiájának nagy újdonsága, hogy az Egyház jogi-szervezeti meghatározását felcserélte egy teológiai meghatározással: az Egyház Isten új népe. Ebben a hivatásban minden megkeresztelt részt vesz azonos jogcímen: minden egyes megkeresztelt tagja Isten népének, következésképpen aktív és felelős alanya az Egyház küldetésének.
      A világi hívek identitásának másik meghatározója a II. Vatikáni Zsinat által értelmezett egyházi szolgálatok. Minden szolgálat és minden karizma Istentől ered az egyházi közösség tolmácsolása révén. Ebből viszont az következik, hogy a szolgálat alanya a keresztény közösség. Ebben a szolgálatban minden megkeresztelt részt vesz. A különféle szolgálatok tulajdonképpen a közösség különböző dimenzióinak a kifejezése.
      A világiak identitásának harmadik teológiai támpontja a szolgálatok új értelmezése. Hagyományosan a szolgálatok hierarchiájáról beszéltünk: voltak nemes szolgálatok, mint pl. a papi szolgálat, majd kisegítő szolgálatok, mint pl. a sekrestyés. A mai hívő köztudatban ez a hierarchizáció egyre kevésbé van jelen. Szent Pálra hivatkozva egyre inkább az a nézet jut kifejezésre, hogy a különböző karizmák és szolgálatok nem önmagunkban hordozzák értéküket, hanem amennyiben a közösséget szolgálják. Yves Congar teológus szerint a dichotomia nem a «papság-laikátus» között van, hanem a «szolgálat és közösség” között.
      A lelkipásztori teológia tehát oly irányban tágította a lelkipásztori tevékenység fogalmát, hogy a világi hívek egyre nagyobb szerepet kaptak benne. Ekkor lépett színre egy új teológiai segédtantárgy, a lelkipásztori pszichológia, amely még tovább vitte ezt a nyitást, azaz olyan „munkahelyeket“ teremtett a lelkipásztorkodásban, amelyek magas szakképzettségű embereket tételeztek fel és erre zömében a világi hívek alkalmasak. Ezzel egyidőben furcsa helyzetek is adódtak, pl. ha az iskolai vallásoktatáshoz szükséges a pedagógiai szakképesítés, akkor megtörténhet, hogy egy világi hívő taníthat az iskolában, de pap nem, ha nincs ilyen szakképesítése. Ez lesz következő előadásunk témája.