Egyház a mai világban - előadások a Szentlélek erőterében - Török Csaba atya nyári sorozata

1) Egyház és kultúra – egy nehéz viszony
A hit és a kultúra kapcsolata a kezdetektől fogva komoly problémát jelentett a krisztushívők egyházi közössége számára. Nem pusztán gyakorlati, de hitbeli, elméleti síkon is fel kellett vetni a kérdést: a hit mennyiben nyílhat meg a világ felé, mekkora (kölcsön)hatás megengedhető még?
A kérdés komplexitását mutatja, hogy tulajdonképpen az sem világos, hogy pontosan ki kivel, illetve mi mivel van egyfajta sajátos viszonyban. Keresztények és nem-hívők, Egyház és társadalom, Krisztus és kultúra kapcsolatáról lenne szó? Ugyanakkor az is kérdéses, hogy az isteni kinyilatkoztatás ad-e egyértelmű és általános érvényű modellt? A világ iránti elkötelezettség s a világgal szembeni ellenségesség, a kultúra értékeinek felhasználása az evangélium hirdetésében s a kultúra kritikája egyaránt jelen vannak már az újszövetségi iratokban is. Jézus személye sem mutat fel egyértelmű állásfoglalást, hisz benne a hagyomány értékelése, tisztelete ötvöződik az isteni tekintély hagyománykritikájával.
Nem csoda hát, hogy Jézus személyének sokféle kulturális szempontból megalkotott olvasata lelhető fel a teológiai irodalomban. J. Klausner szakított a klasszikus szemléletmóddal, s felrótta Jézusnak, hogy megtörte az Ószövetség gerincének számító vallás (hit) és nemzet (kultúra) közötti egységet, ezáltal eloldva az erkölcsöt és a vallást a társadalmi-kulturális valóságtól. Klausner számára ennek drámai példája a jézusi kijelentés: „Az én országom nem ebből a világból való.” Ez a mondat Klausner szerint egyfelől az anyagi civilizáció semmibevétele, másfelől pedig egy olyan szemléletmód forrása, amely miatt a zsidóság és a kereszténység közötti kapcsolat alapvetően nehézzé vált. Valójában a nyugati kultúrának – épp a krisztusi magatartás „anyagtalansága” miatt – csak két gyökere van: a görög-római és a zsidó. A keresztény hit és az anyagi kultúra között Jézus sajátos szemlélete okán nincs kötődési pont.
Ennek a – zsidó álláspont felől közelítve kifejtett – értelmezésnek megvan a maga gyökere a kereszténység első századaiban. A keresztények sajátos anyag- és szellemfelfogása valamint történelemszemlélete együttesen eredményezték az egyre súlyosabbá váló támadásokat úgy az ókor materialistái, mint idealistái részéről, fejti ki Gibbon, aki szerint a keresztényeket „a jelen egzisztencia megvetése és a halhatatlanságba vetett bizalom lelkesítette”. Ez pedig olyan magatartáshoz és világnézethez vezetett, amely elfogadhatatlan volt a körülöttük élők számára. Az ilyen jellegű kritikák a XIX. században megerősödtek (gondoljunk A. Schopenhauerre vagy K. Marxra), s tovább mélyedtek a századforduló után is.
A kérdést a hívő számára azonban az teszi végképp egzisztenciálissá, hogy itt nem pusztán keresztények és nem hívők viszonyáról van szó, hanem mindez lényegileg érinti az Egyház belső életét is. Egyfelől nem mindegy, hogy miként tekint a hívő közösség a kultúrára, mert az döntően határozza meg evilági, anyagi-társadalmi megjelenését, „arculatát”; másfelől pedig a nézetek különbözősége könnyen az eltérő vélemények Egyházon belüli kiélezett vitájához is vezethet.
Abban minden keresztény egyetért, hogy a hit-kultúra viszony nem csupaszítható le szociológiai hatás-ellenhatás modellek szintjére. A fókuszban az áll, hogy a krisztusi ember miként éli meg identitását a világban úgy, hogy ezáltal nem olvad fel, nem vegyül el egészen az identitásvesztésig benne. Az „ebben a világban, de nem ebből a világból” sajátos krisztusi alapelve ez. A keresztény ember pedig – aki Krisztus követője a világban – ennek fényében éli le életét: Krisztushoz mind jobban hasonulni akarva, de nem kivéve a világból. Így hát a hit és a kultúra kapcsolatának meghatározó kérdése az lesz, hogy milyen Krisztus és a kultúra viszonya. Ahogyan ő viszonyult az anyagi világhoz, úgy kell azt a benne hívőnek is tennie.