A kiengesztelődés jegyében XVI. Benedek pápa közzétette „Summorum Pontificum” k. Motu Proprio-ját az 1962-es Római Misekönyv használatára vonatkozóan

A Szentatya nagy bizalommal és reménnyel helyezi a főpásztorok kezébe az új Apostoli Levél, a „Motu Proprio data” szövegét, amely az 1970-es reformot megelőző római liturgia használatára vonatkozik, és amelynek előírásai szeptember 14-én, Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén lépnek életbe. A dokumentumhoz írt kísérőlevélben a Pápa megállapítja, hogy a Motu Proprio hosszú megfontolások, konzultációk és ima eredménye.

A megfelelő információk hiányában közzétett hírek és vélemények nem kevés zűrzavart okoztak. Egymással ellentétes reakciókról van szó, az örömteli elfogadástól a kemény ellenállásig menően, egy olyan tervvel kapcsolatban, amelynek tartalma valójában ismeretlen volt.
A dokumentummal szemben főleg kétfajta félelem lépett fel, amelyet a Pápa most kísérő levelében közelebbről tárgyal.

Elsősorban az a félelem tapasztalható, hogy a Motu Proprio kikezdi a II. Vatikáni zsinat tekintélyét és kétségbe vonja egyik alapvető döntését, a liturgikus reformot.
Ez a félelem alaptalan – szögezi le a Szentatya. Ezzel kapcsolatban inkább azt kell hangoztatni, hogy a VI. Pál által közzétett Misekönyv, amelyet II. János Pál pápa két további alkalommal újra kiadatott, természetesen továbbra is a normális, rendes formája marad az Eucharisztikus Liturgiának.

A zsinatot megelőző Missale Romanum – Római Misekönyv - legutolsó kiadását, amelyet 1962-ben tett közzé XXIII. János pápa, és amely szerint a zsinat idején miséztek, a szentmise bemutatásának rendkívüli formájaként lehet használni.

Nem helyes úgy beszélni a Római Misekönyv e két kiadásáról, mintha két szertartás lenne. Sokkal inkább ugyanannak az egyetlen rítusnak a kettős használatáról van szó.
Az 1962-es Misekönyvvel, mint a mise liturgiájának rendkívüli formájával kapcsolatban a Pápa emlékeztet rá, hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem volt eltörölve, használata mindig engedélyezett volt. Az új Misekönyv bevezetésének pillanatában nem tűnt szükségesnek, hogy olyan normákat bocsássanak ki, amelyek az előző Misekönyv használatát engedélyezték volna. Valószínűleg feltételezték, hogy pusztán néhány, egyedi esetről lett volna szó, amelyeket külön-külön, a helyszínen oldottak volna meg. Később azonban kiderült, hogy sokan erősen kötődtek a római rítusnak ehhez a használatához, amely gyermekkoruk óta ismerős volt számukra. Ez elsősorban azokban az országokban fordult elő, amelyekben a liturgikus mozgalom sok személyben és mély nyomot hagyott.

Mindnyájan tudjuk – folytatja levelében a Szentatya, - hogy a Lefebvre érsek által vezetett mozgalomban a régi miséhez való hűség külső meghatározó jellé vált, de az ekkor született szakadásnak mélyebb okai vannak. Sokan, akik nyilvánvalóan elfogadták a II. Vatikáni zsinat kötelező jellegét, és akik hűségesek maradtak a Pápához és a püspökökhöz, szerették volna a szent liturgia számukra olyan kedves formáját ismét használni. Erre azért is kerülhetett sor, mert sok helyen nem az új Misekönyv előírásainak megfelelően mutatták be a liturgiát. Ezt gyakran úgy értelmezték, mint a kreativitás engedélyezését, sőt egyfajta kötelezővé tételét, amely gyakran a liturgia tűréshatárig történő eltorzításához vezetett. A Szentatya személyes tapasztalatait osztja meg a világegyház híveivel, emlékeztetve rá, hogy ő is átélte azt az időszakot, elvárásaival és zűrzavaraival együtt. Azt is látta, hogy milyen mély lelki sebeket szenvedtek el a liturgia önkényes eltorzítása miatt azok a személyek, akiknek egyébként mélyen gyökerezett a hite az egyházban.
II. János Pál pápa ezért érezte kötelességének, hogy „Ecclesia Dei” k. Motu Propriójával, amelyet 1988. július 2-án tett közzé, meghatározza az 1962-es Misekönyv normatív kereteit. Ez a dokumentum azonban nem tartalmaz részletes előírásokat, hanem a püspökök nagylelkűségére számít, tekintettel azoknak a híveknek a „jogos elvárásaira”, akik kérték a római rítusnak ezt a használatát. A Pápa így főként a Szent X. Piusz Testvériséget akarta segíteni, hogy ismét megtalálja a teljes egységet Péter utódával. Be akart gyógyítani egy egyre fájdalmasabbá vált sebet.


Sajnos még nem jött létre ez a kiengesztelődés, ennek ellenére számos közösség hálásan élt a Motu Proprio által felkínált lehetőségekkel. Nem volt könnyű azonban az 1962-es Misekönyv használata ezeken a csoportokon kívül, mivel hiányoztak a pontos jogi normák, sőt, a püspökök gyakran attól féltek, hogy használata megkérdőjelezi a zsinat tekintélyét. Közvetlenül a II. Vatikáni zsinat után arra lehetett számítani, hogy az 1962-es Misekönyv használatának igénye mindössze az idősebb nemzedékre korlátozódik, de nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalokat is vonzza a liturgiának ez a fajtája. Így született meg a jogi szabályozás szükséglete, amely az 1988-as Motu Proprio idején még nem volt előre látható. A jelen szabályozás egyben megszabadítja a püspököket attól a kötelességüktől, hogy újból és újból mérlegeljék az egyes helyzetekre vonatkozó válaszaikat.

Másodsorban a jelenlegi Motu Proprio-ra vonatkozó vitákban az a félelem fejeződött ki, hogy az 1962-es Misekönyv használatának nagyobb lehetősége rendezetlenséghez, sőt szakadáshoz vezethet a plébániai közösségeken belül. A Szentatya annak a véleményének ad hangot, hogy ez a félelem is alaptalan. Az ősi Misekönyv használata feltételezi a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a latin nyelvtudást. Mindkettő elég ritka manapság. Már ebből a két konkrét előfeltételből is világosan látszik, hogy az új Misekönyv marad minden bizonnyal a római szertartás rendes formája, nemcsak a jogi szabályzat szerint, hanem a miatt a valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él.

Az igaz, hogy vannak túlzások és olykor igazságtalan szociális megítélés alá esnek azok a hívek, akik ragaszkodnak az ősi latin liturgikus hagyományhoz. A püspökök szeretete és lelkipásztori óvatossága serkentse és vezesse majd a helyi közösségeket a tökéletességre való törekvésben. A római szertartás használatának két formája kölcsönösen gazdagíthatja egymást: az ősi Misekönyvbe be lehet és be is kell illeszteni az új szenteket és néhány új prefációt. Az „Ecclesia Dei” Bizottság, amely kapcsolatban áll az „usus antiquior” – ősi szokás művelőivel, tanulmányozza majd a gyakorlati lehetőségeket. A VI. Pál-féle Misekönyv szerint bemutatott szentmisében erősebben kifejeződésre juthat az a szakralitás, amely sokakat az ősi használathoz vonz. A legbiztosabb garancia arra, hogy a VI. Pál-féle Misekönyv egyesíti a plébániai közösségeket az az, ha nagy tisztelettel megtartják annak előírásait. Ez láthatóvá teszi ennek a Misekönyvnek a spirituális gazdagságát és teológiai mélységét.

A Szentatya ezután levelében arra tér rá, hogy mi késztette az 1988-as Motu Proprio megújítására. A cél, hogy az egyházon belül kiengesztelődésre jussunk el. Ha a múltat, a Krisztus Testét évszázadokon át szétszaggató megosztottságokat szemléljük, az az érzésünk, hogy azokban a kritikus pillanatokban, amikor a megosztottság született, az egyházi vezetők nem tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy megőrizzék, vagy újból megvalósítsák a kiengesztelődést és az egységet. Az az érzésünk, hogy az egyház részéről történt mulasztások is hozzájárultak ahhoz a tényhez, hogy ezek a megosztottságok megszilárdulhattak.
A múltba vetett pillantás most arra kötelez bennünket, hogy minden erőfeszítést megtegyünk, hogy mindazok, akik valóban kívánják az egységet, egységben maradhassanak, vagy újból megtalálhassák azt.

Nem áll fenn semmiféle ellentmondás a Római Misekönyv egyik vagy másik kiadása között. A liturgia történetében növekedés és haladás tapasztalható, de soha nincs törés. Az, ami az előző nemzedékek számára szent volt, az szent marad számunkra is és nem lehet hirtelen az egészet megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni. Mindnyájunk javára szolgál, hogy megőrizzük azokat a gazdagságokat, amelyek az egyház hitében és imájában növekedtek, és meg kell adni számukra a megfelelő helyet. Természetesen a teljes szeretetközösség megéléséhez az ősi szokáshoz csatlakozó közösségek papjainak sem lehet elvből kizárniuk az új könyvek szerinti misézést. Nem lenne ugyanis következetes, ha egyrészt elismernék az új rítus értékét és szent mivoltát, ugyanakkor azt teljes egészében kizárnák.

A Pápa levelében hangsúlyozza, hogy ezek az új normák semmiképpen sem csökkentik a püspökök tekintélyét és felelősségét, sem a liturgiát, sem a hívek lelkipásztori ellátását illetően. Minden püspök ugyanis saját egyházmegyéjében a liturgia irányítója a zsinati tanításnak megfelelően.

A püspököknek kell továbbra is őrködniük a felett, hogy minden békében és kiegyensúlyozottan történjen. Ha esetleg olyan probléma adódik, amelyet a plébános nem tud megoldani, akkor a helyi püspöknek kell mindig közbelépnie, teljes összhangban a Motu Proprio új szabályaival.
A Pápa arra kéri püspöktestvéreit, hogy írásban számoljanak be tapasztalataikról, a Motu Proprio életbelépésétől számított három év elteltével. Ha komoly nehézségek jelentkeznének, akkor megoldást lehet majd keresni rájuk.

A Pápa Szent Pál apostol szavait idézi levele végén: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt ennek élére titeket elöljárókul a Szentlélek, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett meg”.

A Szentatya végül Mária, az Egyház Anyja hathatós közbenjárásába ajánlja ezeket az új normákat és szívből adja Apostoli Áldását püspöktestvéreire, a plébánosokra, papokra és minden hívőre.