Az önkéntes áldozat a megdicsőülés útjaként áll előttünk - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 13. vasárnapra

Az évközi tizenharmadik vasárnapon egy olyan evangéliumi szakaszt hallhatunk, amely sajátos fénnyel világítja meg a krisztuskövetés útját. A perikópa első mondata megadja az alaptónust: „Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy.” (Lk 9,51) Egyfelől itt világosan áll előttünk az alapvető összefüggés, amelyben a krisztusi küldetést szemlélnünk kell: a kereszt és a feltámadás megváltói tette. Másfelől kifejezésre jut, hogy ezekben nem egy vak fátum, egy megkerülhetetlen sors sújt le Jézusra, hanem mindebben saját személyes, szabad döntése vezérli őt. Felismerte az Atya akaratát, és önként akar azzal összhangba kerülni, saját elhatározásából megy Jeruzsálembe. Az önkéntes áldozat tehát a megdicsőülés útjaként áll előttünk.

Ebbe a hatalmas pillanatba hasít bele a megannyi emberi gyarlóság, töredékesség ténye: az, hogy a szamaritánusok nem fogadják be őket falujukba; az, hogy Jézus a követésére vállalkozót ahelyett, hogy buzdítaná, az út nehézségére figyelmezteti; az, hogy a követésre meghívottak halasztást, kitérési lehetőséget kérnek. Itt nem pusztán arról van szó, hogy az adott személyek, csoportok nem vagy csak feltételekkel fogadják el Jézust, hanem sokkal inkább feltárult az ember Megváltása művének egyik legnagyobb harca: a gyöngék közt gyöngévé lett Isten magára maradása, az emberi ingatagság és megnemértés keresztje, a fel nem fogott szeretet, a töredékes válasz rögös útja.

Jakab és János az első elutasítás hallatán dühöng, villámot akarnak a szamaritánusok falujára lehívni. Önmaguk fel sem fogják, mennyire idegen, mennyire alkalmatlan gondolat ez épp akkor, épp ott. Az emberek üdvözítéséért önmagát feláldozni készülő Mesterüket kérik arra, hogy ölje meg az életeket, akiknek megmentésére jött. Nincs meg bennük a krisztusi lélek, az a hatalmas belső szabadság és nagyléptékű szeretet, amellyel nem csak a barátért kész meghalni valaki, hanem a közönyösért, az elutasítóért, az ellenfélért is. Nem értik, nem érzik, hogy valójában kérésük, gondolatuk által, szívük érzülete miatt ők hirtelen idegenebbekként állnak Jézus mellett, mint azok, akik egyszerűen csak nem akarják őt befogadni. Ezért mondja Jézus: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek.” Majd nyomatékkal még hozzáteszi: „Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” Szent Pál megragadja ennek a pillanatnak, az Istent elutasító, házába, életébe befogadni nem akaró embernek, s az éppen őérte meghaló Istennek a drámaiságát, amikor így ír a rómaikhoz intézett levelében: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,6-8)

Ez a hatalmas szeretet vezérli Jézust, ez viszi őt az útjára, s ez mutatkozik meg mind teljesebben a perikópa további emberi találkozásaiban is. Mondhatni, a megváltói küldetés egy sajátos szeretethimnusza születik meg a szemünk előtt. Amikor Jézus az önként az ő követésére vállalkozó férfihoz fordul, s ezt mondja neki: „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”, akkor az alázatos, önkiüresítő, önmagát a másikért szegénnyé tevő szeretetről tanúskodik. Amikor az apja temetése okán haladékot kérőt felszólítja: „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát!”, akkor a szeretet éltető, életadó voltára, Isten országára mint az eleven szeretet s a szerető élet királyságára utal, amely elkötelez minket felebarátaink életéért. Végül a harmadikhoz, aki még búcsúzkodna, így szól a Megváltó: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Ebben a feltétel nélküliség, a teljesség, az önátadás abszolút igénye fogalmazódik meg, amely csakis a szeretetben lehet tökéletes. A mindent eltűrő, a mindent elviselő (vö. 1Kor 13,7), a mindent odaadó, a mindenben feltétlen, teljes és önkiüresítő megváltói szeretet ragyog itt előttünk, amely az ember életét akarja, még ha az ember nem is fogadja be, nem akarja életébe beereszteni azt.

Mindezzel az evangéliumi szakasz minket is figyelmeztet: ennek a Megváltásnak vagyunk újjá szülöttjei, ennek a Krisztusnak vonásait akarjuk embertársaink között magunkon hordozni. Semmilyen irányba nem tekintünk, csak Isten országára, s épp ezért azon fáradozunk, hogy minden embertestvérünk oda érkezzék meg. Az úton lehet, hogy mindenünket el kell osztogatnunk, lehet, hogy végül nem lesz odúnk, fészkünk, lehet, hogy keresztet követel majd meg az Úr, de az út mégis az életé, a szereteté és a megdicsőülésé lesz.