Az ember útja és reménye csakis a szeretetben áll - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi tizenegyedik vasárnapon egy olyan evangéliumi perikópa hangzik fel, amely az évszázadok alatt sok festőművészt megihletett már. A Jézus lábát könnyeivel mosó, olajjal illatosító, hajával törlő bűnös nő alakja több vásznon is visszaköszön. Bizonnyal a művész megérezte, hogy az ő alakjában a megragadhatatlant ábrázolhatja: a szeretetet, amely teljesen elégeti az embert, s ebben az égésben mindent megtisztít benne. A szeretet lángja által ég el a salak, s ami e lenyűgöző tett után marad, az a színarany. A szív, a hit, a szeretet aranya.
Mégis, az emberi kategóriák, ítéletek, gondolatok világa oly nehezen ragadja meg az érzésekben lejátszódó csodálatos folyamatot. Ott áll a házigazda, aki járatos az Írás könyveiben, s mégsem az asszony szeretetét látja meg, hanem a vallásos előírásokat vizslatja, miszerint ha valakit egy tisztátalan személy érint – márpedig a bűnös nő ilyen volt –, akkor az maga is tisztátalanná válik. Egy prófétának pedig illenék egyfelől ismerni ezt a törvényt, másfelől illenék Istentől kapott ereje révén belelátnia az emberek szívébe.
Ekkor Jézus valami hallatlan dologról tesz tanúbizonyságot. Azt bizonyítja be, hogy aki úgy véli, látja az embert a felszín mögött is – vagyis hogy ez az asszony bűnös és tisztátatalan –, az valójában csak a felszínt nézi. Ő azonban belát e felszín mögé, s ott meglátja az elesettséget, az emberi méltóság elvesztését és azt a gonosz és gaz kétértelmű helyzetet, amelyben ez a nő élt. Hiszen ő minden nap hordozta a pecsétet, miszerint bűnös; ugyanakkor azok a férfiak, akik őt bűnössé tették, akik úgymond szolgáltatásait igénybe vették, mindezt titokban tették, aztán hazatértek, s eljátszották a tisztes férj és gondos családapa szerepét, talán még a zsinagógában is az első helyeken ültek, tán még rendszeresen fel is olvastak. A világ hazugsága és kétarcúsága ez. Az asszony bűne csak a látható valóság, ám az őt elítélők, megítélők, megbélyegzők létezésük legelejtettebb mélyében hordják bűneiket, amelyek talán még borzalmasabbak az asszonyénál.
Jézus ezen maszkok, álarcok és díszletek mögé lát be, ezek mögött érez rá a valódi emberre, minden szorongásával, keresésével, félelmével és reményével. Ezáltal beteljesíti az ószövetségi szavakat, amelyeket az Úr mond Sámuelnek, amikor ő Izrael leendő királyát Jessze fiai között keresve azok termetét, szépségét vizsgálja: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1 Sám 16,7)
Ezen a ponton tárul fel az evangélium reményadó és nyugtalanító tanítása, amelyben kiderül, hogy a bűnös nő szíve szebb, mint a minden vallási előírást megtartó házigazdáé. Hogy mennyire reményadó ez, érezzük, hisz azt üzeni, hogy Isten előtt nincs végleg elveszett, végleg elbukott ember, őelőtte, az Ő ereje által az embernek mindig van egy új esélye a Megváltásba kapaszkodva. Ám ez egyszersmind nyugtalanító tanítás is, hiszen azt közli velünk, hogy semmilyen formalizmus és törvénytisztelet nem garancia arra, hogy Isten kedvében járunk, és hogy a helyes úton vagyunk. Aki a vallási magabiztosság bírói székében ülve oly könnyedén osztogatja az ítéleteket, ki az igaz ember, s ki a bűnös, ki a jó keresztény s ki nem az, aki addig jut magabiztosságában, hogy már azt is meg tudja mondani, hogy kinek nincs semmi keresnivalója a templomban, az Úr színe előtt, nos az valójában ezen evangélium hallatán kell, hogy nyugtalankodjon. Emlékezzünk csak a mellét verő írástudó és a bűnbánó, alázatos vámos esetére a jeruzsálemi Templomban!
Az ember útja és reménye tehát csakis a szeretetben áll. „Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett.” Ez az, ami számítani fog, ez az, ami a törekvésnek lendületet, a hűségnek elevenséget, a vallásosságnak erőt és hitelt kölcsönöz. Ám végül megajándékoz a legtöbbel: mihelyst képes vagyok a bűnös nő néma alázatával szolgálóan szeretni, azonnal megtapasztalom Isten irántam mutatott szeretetét. Az asszony szomjazta a bocsánatot – Krisztus pedig az ő könnyeit. A bűnös nő olajjal illatosította Jézus lábát – ő pedig a Szentlélek általi megbocsátás kenetével feloldotta őt. Az asszony hajával szárította a Mester lábát – ő pedig az asszony könnyeit szárította gyöngéd és irgalmas szeretetével. Szent Ágoston a saját életében tapasztalta meg mindezt. Saját élete tapasztalatáról így vall nekünk: „Hogy futnak, hogy menekülnek előled a nyugtalan bűnösök! Hiába! Látod őket, hisz' nem menedék szemed elől semmi sötét rejtek. -Pedig csak meg kell fordulniok: máris ott vagy a bűnvalló szívben, a nehéz vándorlás után kebleden síró szívben, és mily szívesen letörlöd könnyeiket. Aztán még több könnyük ömlik, de sírásuk már öröm lesz, mert Te Uram, Te teremtőjük vigasztalod őket.”