"Alig kezdek gondolkodni az Egyről, azonnal körülragyog a Háromság." - Török Csaba atya elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

Szentháromság vasárnapján egy sajátságos részlet hangzik fel János evangéliumából, egészen pontosan Jézusnak az Utolsó Vacsorán mondott búcsúbeszédéből. Mi annyira egyedi ebben a perikópában? Már az első mondat megüti az ember fülét: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Megszoktuk, hogy Jézusra úgy tekintünk, mint a teljességre: Ő az, aki az idők teljességében érkezik, Ő a Kinyilatkoztatás teljessége, a Megváltás beteljesítője. Ezen a helyen mégis mintha azt hallanánk szájából, hogy ez a teljesség mégsem olyannyira teljes – nem a megszólaló, hanem a hallgató miatt. Akkor tehát Jézus nyilvános működése úgy ért volna véget, hogy mégsem mondott el mindent? Ő akarta, csak épp az akkori hallgatók miatt nem tudta elmondani? Elvesztettünk volna így valamit Jézusból, az isteni Kinyilatkoztatásból?
Erre a kételyre felel meg a második mondata Krisztusnak: „Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra.” Az Igazság maga Krisztus, itt tehát a Szentlélek úgy áll előttünk, mint Krisztus Lelke, aki teljességgel elvezet Krisztushoz. Az el nem mondott „sok dolog” és a Szentlélekben feltáruló „minden dolog” kettőssége így találkozik. Paradox módon azok, akik emberileg látták Jézust, nem látták őt teljesen. Azok láthatják Őt teljesen, akik a Szentlélekben szemlélik Őt. A hitnek az igazsága ez, amely rávilágít arra, hogy Jézus, bármennyire is emberré lett, pusztán emberi szemmel nem látható meg teljesen, a kegyelem látása azonban eléri őt. Így megértjük, miről is beszél Szent Pál, amikor így ír: „Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberileg ismertük is, most már nem úgy ismerjük.” (2Kor 5,16)
Mindez persze korántsem azt jelenti, hogy a Szentlélek valami egészen új, Jézustól nem is érintett igazságokat akar meghirdetni. Épp ellenkezőleg! „Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.” Ez a mondat emlékezetünkbe kell, hogy idézzen egy másikat, amelyben önmagáról szól Jézus: „Magamtól nem tehetek semmit. Amint hallom, úgy ítélkezem. Ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 5,30) Mind a Fiú, mind a Szentlélek tehát nem önmagától beszél, hanem azt mondja el, amit hall. De kitől is hallják? Ki a forrás? Ki az akarat? Jézus rámutat szavai hitelességének okára, üzenetének forrására: „... nekem olyan bizonyságom van, amely felülmúlja Jánosét: tetteim, amelyeknek a végbevitelét az Atya bízta rám. Ezek a tettek, amelyeket végbeviszek, maguk tanúskodnak mellettem, hogy az Atya küldött.” (Jn 5,36)
Tehát mind a Fiú, mind a Lélek az Atyától veszi, amit átad, az Atya akarata szerint cselekszik, az Atyától hallja, amit elmond nekünk. Ahogy lyoni Szent Iréneusz mondta, ők az Atya két keze. Azonban ez a két kéz egymással is sajátos viszonyban van, miként azt Jézus az Utolsó Vacsorán mondott búcsúbeszédében kifejti: „[A Szentlélek] Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.” A Lélek, aki az Atyától jön, joggal neveztetik Jézusénak. Így lesz Ő igazán az Igazság Lelke, aki – mivel a Jézuséból, vagyis az Igazságéból vesz – megdicsőíti Krisztust, az Igazságot. Mindehhez az alapot pedig a krisztusi kijelentés szolgáltatja: „Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”
Így elmélkedve a perikópánkról azt vesszük észre, hogy alig szólalunk meg a Lélekről, máris szólunk a Fiúról, Őróla beszélve pedig máris az Atyaisten bukkan fel szavaink között. A három Személy elválaszthatatlan, szüntelenül egységükre, együttes cselekvésükre csodálkozunk rá; ugyanakkor az istenség mélységébe tekintve azonnal feltűnik a három személy, akikben az Szentháromságot valljuk. Nazianzi Szent Gergely ugyanerről a tapasztalatról tesz tanúságot, amikor így tanította a konstantinápolyi katekumeneket a Szentháromságról:
„Mindenekelőtt kérlek, őrizd a jó letéteményt, amelynek élek és amelyért harcolok, mely bárcsak ez életből távozóban kísérne engem, mellyel az élet minden nehézségét elviselem, és minden gyönyörűséget megvetek és semminek tartok; a hitet, mondom, és a hitvallást az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Ezt bízom rád a mai napon, amikor elmerítelek a tisztító vízben, és a magasba emellek. Egész életed kísérőjéül és oltalmazójául adom neked az egy Istenséget és hatalmat, mely a Háromban együtt van, és a Három különbözőt magában foglalja, mely nem különbözik bennük sem állagban vagy természetben, sem alá- vagy fölérendeltség nem növeli vagy csökkenti (...); a Három végtelen végtelen egységét [adom neked], a Három egyformán Istent, ha külön-külön nézzük (...) ismét Háromságos Istent, ha együtt gondoljuk (...). Alig kezdek gondolkodni az Egyről, azonnal körülragyog a Háromság. Alig kezdem megkülönböztetni a Hármat, visszajutok az Egyhez.” (Oratio 40, 41: SC 358, 292--294 – PG 36, 417)