P. Vértesaljai László kommentárja a Nagy csend c. filmről
Nemrégiben jelent meg
a mozikban a Nagy csend c. film, amely a karthauzi szerzetesek életét mutatja be.
A rendező éveket várt a szerzetesek engedélyére, hogy elkészíthesse filmjét, de aztán
egy évre beköltözött egyik kolostorukba és betekinthetett a szerzetesek életébe. „A
nagy csend” Mennybemenetel estéjén és Pünkösd vigíliáján, Szentlélekvárás és Szentlélek-hivogatás
szándékával filmvetítés a jezsuita rend budapesti Párbeszéd Házában. Film a csendről.
Isten csendjéről. Csendről szólni szavak nélkül, csendről szólni zene nélkül. Őrült
vállalkozás! De mégis sikeres! Mert a Csend, ha igaz és ha tiszta, akkor ő maga beszél.
A Csend szól. A Csend éltet. A Csend Isten létformája. Amikor Szent Brúnó 1084-ben
a Grenoble melletti La Grande Chartreuse-ben megalapította hat társával a karthauzi
rendet, annak máig érvényes, soha meg nem változtatott lényegi sajátossága, az életfogytiglan
vállalt csend. Csendben maradni, egy életen át. És ebben a csendben Istenre figyelni.
Neki énekelni, és őt szolgálni a kolostor testvéreiben. Ez a karthauziak programja.
Több mint 900 év óta ezt a rendet nem kellett megreformálni. A Csend mindig aktuális.
Ma is. A német rendező, Philip Gröning 16 évet várakozott, hogy a rend elöljárója
hozzájáruljon kéréséhez, a film elkészítéséhez. 1984-ben kért a film forgatásához
engedélyt. „Túl korán van még” – mondták neki. „Talán 10-13 év múlva…!” – ígérték.
16 évvel később jött egy telefonhívás. Jöhet, de…. Nagy árat kellett fizetnie érte:
Lélekben karthauzivá kellett lennie. Cellát kapott a kolostorban és kelt reggel a
többiekkel, imádkozott mint egy fogadalmas szerzetes. A forgatáshoz egy egyszerű kamerán
kívül semmit nem használhatott. Interjút nem készíthetett. „Mondja el a csönd a magáét”
– bíztatta a prior. Philip Göring egy évet töltött a kolostorban. Megtanulta a csöndet
és amikor megérezte annak természetét, munkához látott. Ekkor már tudta: A csönd pedig
csendes, befogadó, de türelmet kér, és kitartást, kitartást, állhatatos kitartást.
Ez a csönd, az ilyen csönd átalakít. A csend a maga képére formálja az embert, mert
ő maga Isten-természet. Tudta ezt a második század elején Antióchiai Szent Ignác,
Péter apostol utóda, aki állította: „Jézus Krisztus az Atyaisten csendjéből lépett
elő.” A csend Isten természete. A Királyok első könyvében olvassuk: „s íme,
ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel
és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés
s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr –
s a tűz után enyhe szellő susogása.” (I Kir 19,11-13.). Isten tehát csendben jelenik
meg, szótlanul. Jelenlétében hallgatnak az elemek, olyan csöndesen, hogy benne meghallani
az enyhe szellő susogását. Meghallani saját szívünk dobbanását. Meghallani saját magunkat.
Megérteni saját magunkat. A csend és benne a beszédes Lélek ezt teszi velünk. Amikor
a világ egy darabja kimetszi magát az őt körülvevő zajból, akkor figyelmes lesz a
csendben élő Istenre. Ilyen életet élt Jézus is. Ez volt az alapja az életének.
A csend. Ebből a csendből szólalt meg, így kezdett beszélni a Logosz. Csend és a Szó
összetartoznak. A csend szüli a szót, különben elhal. A csendben mondott szó megmarad.
És kevés is elég belőle. Ezt a Lelket élte Jézus. Ehhez a csendhez tért vissza
minden nap, hosszú, sokszor egész éjszakán át tartó imádságában. Ebben a Lélekben
fogant anyja méhében, Máriában a hallgatás, a meghallgatás, az Isten meghallgatásának
és meghallásának asszonyában. Ebben a Lélekkel teli csöndben töltött negyven napot
a pusztában, ebben a Lélekben keresztelkedett meg a Jordánban, ez a Lélek kente fel
őt Messiássá, küldte szólni és segíteni, míg az a szó el nem halt egy utolsó sóhajként
a kereszten. Így váltattunk meg. A kereszt szótlan csendjében. De már ott nekünk adja
a Lelkét, utolsó leheletét. Ebből élünk. Lélekből. Jézus és az Atya Lelkéből.