Teremtő Lélek, jöjj közénk - Török Csaba atya elmélkedése Pünkösdvasárnapra
Pünkösdvasárnapon hitünk,
keresztényi elköteleződésünk egy sajátságos titkával szembesülünk: magával a Szentlélek
Úristennel, akit egyfelől nevezhetünk arctalan Istennek, hisz a három isteni Személy
közül talán ő a legkevésbé megragadható; ugyanakkor a legjelenvalóbb Istennek is kell
neveznünk. Mindaz, ami hitünkben éltet, mozgat bennünket, a Szentlélek erőterében
van. Még ott is, ahol Krisztusról, az Ő jelenlétéről van szó, arról beszélünk, nos
még ott is a Szentlélek van jelen. Az Oltáriszentség a Szentlélek erejéből lesz Krisztus
testévé és vérévé. Az evangélium szava a Szentlélek által válik ma is elevenné, s
nem marad sohasem holt betű. Az Egyház, amely Krisztus titokzatos teste, jegyese,
az üdvösség egyetemes szentsége a világban, szintén a Szentlélek erejéből épül egybe,
szerveződik, él és fejlődik. A missziós és a tanúságtétel a Szentlélek által hatékony:
Ő ad erőt a tanúságtételre s a hit hirdetésére, ugyanakkor Ő nyitja meg a hitetlen
szívét, érinti meg a legvadabb istentagadó lelkét is. A teremtetlen világ, a kozmosz
törvényei és rendje éppúgy a Szentlélek kegyelméről tanúskodnak, mint az emberi világban
a szép és a jó és az igaz bármily megjelenési formája, vagy mint maga az Egyház és
a hívő közösség.
Összegezve tehát azt mondhatnánk, hogy minden a Szentlélek
erőterében áll, mégis épp Őt a legnehezebb észrevennünk olykor. Eszünkbe jutnak Jézus
titokzatos szavai, amelyeket Nikodémusnak mondott: „Bizony, bizony, mondom neked:
Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami
a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon,
hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását,
de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.”
(Jn 3,5-8)
Az Egyház tehát a Lélekből születettek közössége. Az Egyház a közösség,
amely azért létezik és él, mert Krisztus elküldte Pünkösd napján a Szentlelket. Érdekes
megfigyelnünk, hogy a feltámadás után Jézus mily egyértelműen mutat rá az apostolok
előtt a Szentlélek jöttére. Mikor először jelenik meg az apostoloknak, rájuk lehelve
ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer,
s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” (Jn 20,23)
Ez az a kincs,
az a gazdagság és mélység, amelyet Jézus az őt követőkre bíz – de ez is csak a Szentlélekben
lehet a miénk, miként olvassuk Jánosnál: „Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek
vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít
titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) A
Szentlélek nélkül nincsen Jézusunk, evangéliumunk, Egyházunk, közösségünk Istennel
és egymás között. Talán éppen ezért oly nehéz meglátni őt a mindennapokban. Hisz
nem látjuk a levegőt sem, amelyet lépten-nyomon belélegzünk, mégsem tudnánk nélküle
élni. A nagy rohanásban nem érezzük a víz ízért, a kenyér zamatát sem, mégis mindennél
fontosabbak ezek számunkra. Sokszor a legmélyebb emberi szeretetünk is a hétköznapokban
rejtve marad, nem nyer ünnepélyes vagy látványos kifejezési formát. Mégis ott ég minden
szolgálat, szó és gesztus mélyén is. Valahogy így van ez a Szentlélek Úristennel is.
Ő a Megkerülhetetlen, a Nélkülözhetetlen, a Mindenütt-Jelenvaló, az élet zamata és
íze, az isteni szeretet mélysége. Nem véltetlen, hogy a Szentháromságon belül őt nevezi
Szent Ágoston a szeretet kötelékének. Minden ebből a szeretetből él és áll fenn. Ebben
a szeretetben nevet ránk az Isten, ebben a szeretetben visel ránk gondot, aggódik
értünk és vállalja fel még a megváltás legfájdalmasabb útjait is. A világegyetem szüntelen
és örök Teremető Lelke ő, az Éltető és Védelmező, a Titok, akit oly kevéssé tudunk
megérteni, de aki által mégis megláthatjuk az Atyát és a Fiút. Őt köszöntse a Veni
Creator kezdetű himnusz!