“A lágerek evangéliuma” – avagy a titkos egyház az elvetemültség poklában
Ismertetjük az Osservatore Romano, a Vatikán politikai-vallási napilapja április 10-i
és 11-i számának cikkét. Livornóban ismét kiadták Roberto Angeli atya könyvét,
amelyben az egyházmegye plébánosa a náci koncentrációs táborokban megélt iszonyatos
tapasztalatait foglalta össze. A könyv először 1953-ban, majd kibővítve 1964-ben jelent
meg, utolsó, posztumusz kiadására 1985-ben került sor. A kötet az egyik legmeghatóbb
elbeszélése annak, hogy egy olasz pap hogyan vett részt az antifasiszta ellenállásban.
Angeli atya vállalta a deportálást, a lágerek poklát, a megaláztatást, az emberi értékek
lábbal tiprását, de azt is, hogy mindvégig következetesen tanúságot tegyen a feltámadás
reményéről. Roberto Angeli 1913-ban született az észak-olaszországi Vicenza közelében.
1936-ban szentelték pappá, 1942-ben livornói plébánosnak nevezték ki. 1943-tól kezdve
minden tőle telhetőt megtesz a város zsidó lakosságának megmentése érdekében, az üldözötteknek
szállást és hamis okmányokat szerez. Tevékenysége révén hamarosan kapcsolatba kerül
az ellenállási mozgalommal, egy ideig az Újjászületés c. földalatti újságot is szerkeszti.
A fasizmus és a nácizmus elleni küzdelem számára alapvető keresztény igény volt. Szüntelenül
azt hirdette, hogy a kereszténységet nem lehet áruba bocsátani, és következetesen
elutasított minden olyan ideológiát, amely elvetette a kereszténységet. Az ellenállásban
való részvétele természetesen nem maradhatott titokban. 1944. május 21-én a Gestapo
két fegyveres ügynöke rejtekhelyén tartóztatta le. A firenzei parancsnokságon kegyetlen
kihallgatásoknak vetették alá. Olaszországi lágerek után került az osztrák Mathausen
koncentrációs táborba, majd 1944 novemberében több száz különböző nemzetiségű pappal
együtt Dachauba szállították. „Nem, Dachau nem olyan volt, mint Mathausen – jegyezte
fel később. Dachau túltett a poklon.” Angeli atya a 134351-es számot kapta a lágerben,
ahol továbbra is szilárdan kitartott hitében. „Az a földalatti egyház mentett meg
engem, amely olykor a lágerekben kialakult” – írta. Az a titkos, de élő és figyelmes
egyház vigaszt nyújtott számomra, éreztem, hogy pap vagyok, egy értékes és áldott
karizma letéteményese, még ott, az elvetemültségnek abban a poklában is. Ez jelentette
számomra a túlélés lehetőségét.” „Hasznos és talán szükséges volt, hogy a terrornak
és a halálnak azon a helyén legyenek papok. Nem mutattunk be szentmisét, de reggel,
a névsorolvasásnál, amikor a tábor főterén 20 ezer szenvedő ember megkezdte kimondhatatlan
fájdalmakkal teli napját, mi azért voltunk ott, hogy megkezdjük szolgálatunkat, mint
közvetítők Isten és az emberiség között. A nyüzsgő tábor olyan volt, mint egy nagy
paténa, sokkal értékesebb, mint templomaink aranyozott tányérjai. Ez a paténa tele
volt a világ rettenetes szenvedéseivel, és mi felemeltük azt az Ég felé, megbocsátásért
és békéért könyörögve.” A dachaui lágerben Angeli atya megtapasztalhatta az ökumenizmus
mély élményét is. A táborban több mint 1500 katolikus, protestáns és ortodox egyházi
személy volt. Erről az élményéről így írt: „Egyformán szerettük Krisztust és nevében,
hogy hűségesek maradjunk hozzá, szembe szálltunk a nácizmussal, egyesítettük szenvedéseinket.
Címek és kiváltságok nélkül, az éhség és a hideg szorításában, tetvektől kínozva és
félelemben élve, kiszolgáltatva a gyűlöletnek és a kegyetlen brutalitásnak, megtanultuk,
hogy felfedezzük a lényeget, ami egyesített bennünket és megtapasztaltuk az elválasztó
korlátok törékenységét is.” Az 1978-ban elhunyt pap a következő szándékkal adta
közzé a lágerekben szerzett élményeit: „Remélem, hogy ez a kis könyv segíti majd a
fiatalokat abban, hogy elmélkedjenek az élet valódi értékeiről. A szabadság, az igazságosság,
a béke szüntelen elkötelezettséget igényelnek, olyan áldozatot, amely alól egyetlen
nemzedéket sem lehet felmenteni.”