El kell mondanunk az egész világnak, hogy „Láttuk az Urat!” – hangsúlyozta katekézisében XVI. Benedek pápa

A Szentatya katekézisében mindenekelőtt megismételte húsvéti jókívánságait és megköszönte a híveknek, hogy ilyen nagy számban jelentek meg ezen a szép tavaszi délelőttön az általános kihallgatáson. Húsvét vigíliáján felhangzott az örömhír: Az Úr valóban feltámadt, alleluja. Most ő maga szól hozzánk: „Nem halok meg, örökké életben maradok”.
A bűnösöknek ezt mondja: „Fogadjátok a bűnök bocsánatát, én vagyok ugyanis az, aki bűneiteket megbocsátja.” Végül mindenkinek ezt ismétli: „Én vagyok az üdvösség Húsvétja, az értetek feláldozott Bárány, én vagyok megváltásotok, életetek, feltámadásotok, én vagyok világosságotok, üdvösségeket, én vagyok királyotok. Én mutatom meg nektek az Atyát.” Idézte a Pápa a második században élt Szent Melitón szárdeszi püspök szavait.

Ezekben a napokban a liturgia azokra a Jézussal való találkozásokra emlékeztet, amelyekre a feltámadás után került sor: először Mária Magdolnával és a többi asszonnyal korán reggel a sírnál a szombati nap után, majd az Apostolokkal, akik a Cenákulumban gyűltek össze, illetve Tamással és a többi tanítvánnyal. Jézusnak ezek a megjelenései számunkra is felhívást jelentenek, hogy elmélyítsük Húsvét alapvető üzenetét. Arra késztetnek bennünket, hogy végigjárjuk mindazoknak a lelki útját, akik találkoztak Krisztussal és felismerték őt a húsvéti eseményeket követő napokban.

János evangelista azt beszéli el, hogy Péter és ő maga is, miután meghallották a hírt Mária Magdolnától, szinte egymással versenyt futva érkeztek meg az üres sírhoz. Ebben az egyházatyák buzdítást láttak a hívők közötti egyetlen jogos versengésre, ami Krisztus keresésében nyilvánul meg. Mária Magdolna, aki könnyeit hullajtja az üres sír mellett, pusztán azt szeretné tudni, hogy hová vitték Mesterét. Azután megtalálja és felismeri Őt, amikor Jézus nevén szólítja: „Mária!” Mi is, ha egyszerű és őszinte szívvel keressük az Urat, találkozunk vele, sőt, Ő maga jön elénk, felfedi magát előttünk, és nevünkön szólít, befogad bennünket legbensőbb szeretetébe.

Ma, Húsvét nyolcadának szerdáján, a liturgia a Feltámadt Krisztussal való másik sajátos találkozásra emlékeztet bennünket. Krisztus találkozik az emmauszi tanítványokkal, akik Mesterük halála miatt vigasztalanul térnek vissza otthonukba. Az Úr melléjük szegődik és velük tart, anélkül, hogy a tanítványok felismernék őt. Szavai, az Írásokról szóló magyarázatai azonban lángolóvá teszik a két tanítvány szívét, akik arra kérik, hogy maradjon velük. Amikor végül Krisztus „kenyeret vett kezébe, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik”, megnyílt a szemük és fölismerték Jézust, aki azonban abban a pillanatban eltűnt. Csak akkor ismerték fel tehát, amikor már nem látták – mondta a Szentatya, majd idézte Szent Ágostont: „Ha Krisztus a szívünkben van, ez sokkal több annál, mintha otthonunkban lenne. Szívünk ugyanis bensőségesebb, mint otthonunk.” Törekedjünk tehát arra, hogy valóban szívünkben hordozzuk Jézust.

Az Apostolok cselekedeteiben Szent Lukács azt állítja, hogy a feltámadt Úr „szenvedése után sok csalhatatlan jellel bizonyította be” az apostoloknak, hogy él: negyven napon át megjelent előttük és az Isten országáról beszélt nekik.
Az, hogy „él”, nem azt jelenti, hogy Lázárhoz hasonlóan visszatért az előző helyzetbe. A Húsvét, amit mi ünnepelünk, Szent Bernát szerint „átmenetet”, nem pedig „visszatérést” jelent, mert Jézus nem az előző állapotba tért vissza, hanem átlépett egy dicsőségesebb, új és végleges életállapot felé vezető határt.

Mária Magdolnának az Úr így szólt: „Ne tarts vissza! Még nem mentem föl Atyámhoz.” Meglepő ez a kifejezés, főleg, ha összehasonlítjuk azzal, ami a hitetlen Tamással történik. A Cenákulumban a Feltámadt Krisztus maga mutatja meg kezét és oldalsebét az Apostolnak, hogy érintse meg és győződjön meg róla, hogy Mesterével áll szemben. A valóságban azonban nincs ellentmondás a két epizód között, sőt, egymást kölcsönösen kiegészítik. Mária Magdolna szeretné, ha a Mester ugyanolyan volna, mint azelőtt, szeretné elfelejteni a kereszt drámai emlékét. Most már azonban nem lehet pusztán emberi kapcsolatra lépni Jézussal. Ahhoz, hogy találkozzunk vele nem léphetünk vissza, hanem előre kell haladnunk. Jézus mindnyájunkat erre az új életre, erre az átmenetre hív meg – tanítja Szent Bernát. Ez történt Tamással is. Jézus nem azért mutatja meg neki sebeit, hogy elfelejtse a keresztet, hanem azért, hogy a jövő számára is feledhetetlenné tegye keresztáldozatát.

A tanítványok feladata, hogy a jövő felé tekintve tegyenek tanúságot Mesterük haláláról és feltámadásáról, valamint új életéről. Ezért szólítja fel Jézus hitetlen barátját arra, hogy érintse meg sebeit. Arra kéri ezzel, hogy legyen közvetlen tanúja feltámadásának – mondta XVI. Benedek pápa, majd a következő szavakkal fejezte be szerda délelőtti katekézisét:
„Kedves testvérek! Mi is, mint Mária Magdolna, Tamás és a többi apostol, arra kaptunk meghívást, hogy tegyünk tanúságot Krisztus haláláról és feltámadásáról. Nem tarthatjuk meg saját magunknak a nagy örömhírt. El kell mondanunk az egész világnak, hogy „Láttuk az Urat!”. Szűz Mária segítsen bennünket abban, hogy maradéktalanul megízleljük a húsvéti örömet, hogy a Szentlélek erejére támaszkodva képesek legyünk továbbadni azt bárhol is éljünk és dolgozzunk.”