A Szentatya nagypénteki keresztúti ájtatossága a Colosseumnál – gondolatok az elmélkedésekből
A nagypénteken este negyed 10-kor kezdődő Via Crucis ájtatosság elmélkedéseit idén
Gianfranco Ravasi prelátus, biblikus teológus, a milánói Ambrosiana könyvtár prefektusa
írta. Az ájtatosság során XVI. Benedek pápa az első és az utolsó, 14. állomásnál vitte
a keresztet, amelyet a második állomásnál helynöke, Camillo Ruini bíboros vett át
tőle. A kereszt hordozásában részt vett még egy római család, illetve egy-egy fiatal
a következő országokból: Kongó, Chile, Korea, Kína, Angola, továbbá két ferences a
szentföldi kusztódiáról.
Jeruzsálemben egy tavaszi napon, 30 és 33 között kis
menet haladt végig a Via Dolorosán. Egy halálra ítélt férfit kísértek a római haderő
katonái a Golgota, azaz a „Koponya” hegye felé. Ez volt az utolsó állomása egy mindenki
által ismert történetnek, amelynek középpontjában Jézus Krisztus állt. A történet
az előző éjszaka sötétségében kezdődött a Getszemáni kertben, majd a vallási és politikai
hatalom palotáiban folytatódott és halálbüntetés lett az eredménye. A történetnek
azonban mégsem a kereszt és a sír volt utolsó állomása: a halálra ítélt názáreti Jézus
felragyogtatta másik természetét, amelyet emberi teste magában rejtett: mégpedig azt,
hogy Ő Isten Fia. A történet következő állomása feltámadásának és dicsőségének tündöklő
ragyogása lett. Évszázadok óta a keresztények újból és újból végig járják a Keresztút
állomásait, a Golgota felé vezető utat, ahol Jézust keresztre feszítették.
Az
Örök Városban is, Róma püspöke, XVI. Benedek vezetésével a hívek lelki zarándokúton
követik Jézus Krisztust, csatlakozik hozzájuk a világon szétszórtan élő minden keresztény.
A Szentatya bevezető imádsága:
Leszállt Rómára az éj,
mint ahogy azon az éjszakán Jeruzsálem házaira és kertjeire. Most mi is a Getszemáni
kert olajfái alá állunk és követjük a názáreti Jézus lépteit, földi életének utolsó
óráiban. A fájdalom, a magány, a kegyetlenség, a gonosz és a halál birodalmába teszünk
utazást, amely azonban egyben a hit, a remény és a szeretet útja is, mivel utunk végső
állomásának sírboltja nem marad örökre lepecsételve. A sötétség elmúltával, Húsvét
hajnalán felvillannak az öröm fényei, a csöndet az élet szava váltja fel, a halált
a feltámadás dicsősége követi. Imáinkba foglaljuk bele a keresztény kelet ősi
hangját is. Jézus Urunk, add meg nekünk a könnyeket, hogy lemossuk vétkeinket. Adj
bátorságot, hogy könyörögjünk irgalmasságodért, utolsó ítéleted napján tépd ki azokat
a lapokat az élet könyvéből, amelyek bűneinket sorolják fel. Engedelmeskedve hívásodnak,
követni akarunk téged lépésről lépésre, Kínszenvedésed útján, hogy mi is megtanuljunk
ne az emberek szerint, hanem Isten szerint gondolkozni.
Gianfranco Ravasi
atya elmélkedése a Colosseumnál végzett pápai keresztút 14 stációjához:
1.
állomás – Jézus az Olajfák hegyén
A Getszemáni kert Krisztusában, aki
drámai küzdelmet vív lelkében, saját magunkra ismerünk. Felfedjük benne saját arcunkat,
amikor sírunk, és amikor megjelöl bennünket a kétségbe esés. Jézus azonban nem enged
a kísértésnek, hanem hitet tesz az Atyába és titokzatos tervébe vetett bizalmáról.
A Miatyánk szavaival buzdít bennünket: „Legyen meg a te akaratod.” És akkor megjelenik
a vigasztalás angyala, aki segít Jézusnak és nekünk, hogy utunk végére érjünk. 2.
állomás – Júdás árulása után Jézust letartóztatják Az az árulás, az a csók, évszázadokon
át minden hűtlenség, minden hitehagyás jelképévé vált. Krisztus szembe néz az elszigeteltséget
eredményező árulás megpróbáltatásával is. Nem arról a belső magányról van szó, amely
kedves számára, amikor imádkozik az Atyához, hanem az a magára hagyatottság, amelyben
annyi embernek most is része van. Azoknak, akik egyedül ülnek egy üres szobában, akik
mellett néma a telefon, akiket mindenki elfelejtett, mert öregek, betegek, idegenek.
Jézus velük együtt iszik ebből a kehelyből is, amely az ellenségeskedés mérgét tartalmazza.
3. állomás – Jézust halálra ítélik
A megalázott vádlott
a bíróság előtt mindenkit arra a kötelességére emlékeztet, hogy az igazságról tegyen
tanúságot. Ennek a tanúságtételnek kell felhangoznia akkor is, amikor nagy a kísértés,
hogy engedjünk az uralkodó közvéleménynek.
4. állomás – Péter megtagadja
Jézust
Ez a tagadás más, mint Júdásé. Az Apostol szeméből a megbánás könnyei
hullnak, történetében összesűrűsödik a hűtlenség és a megtérés, a gyöngeség és a felszabadulás.
Mi is mindennapos kis árulásainkat kicsinyes módon próbáljuk igazolni. De csakúgy,
mint Péter számára, nekünk is fennáll annak a lehetősége, hogy találkozzunk Krisztus
tekintetével. 5. állomás – Pilátus elítéli Jézust
Poncius
Pilátus neve marginális volt a római birodalom történetében, mégis minden vasárnap
felhangzik az egész világon. A keresztények Hitvallásukban hirdetik, hogy Krisztust
Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették. Hozzá csatlakozik a tömegek féktelen
ereje, amelyet a hatalom érdeke manipulál a háttérből. A közvélemény nyomására Pilátus
azt a magatartást testesíti meg, amely napjainkat is uralja: a közöny, a személyes
kényelem, az érdektelenség szempontjai ezek. Saját nyugalma megőrzésére nem habozik,
hogy lábbal tapossa az igazságot és az igazságosságot. A közöny az igazi emberség
lassú halála.
6. állomás – Jézus megostorozzák és töviskoronát helyeznek
fejére
Bár Jézust megalázzák, mégis ő a történelem igazi ura. Amikor végül
nyilvánvalóvá válik királysága, ítélkezik majd minden elnyomó felett, és dicsőségébe
nemcsak a kínzások áldozatait vezeti be, hanem mindazokat, akik meglátogatták a foglyokat,
ápolták a betegeket és szenvedőket, enni adtak az éhezőknek, inni a szomjazóknak és
védelmezték az üldözötteket. Most azonban isteni dicsőségben ragyogó arcát megalázták,
hátát megostorozták. A dicsőség Istenében jelen van fájdalmas emberségünk, a történelem
Urában megnyilvánul a teremtmények sebezhetősége, a világ Teremtőjében minden élőlény
fájdalma összpontosul.
7. állomás – Jézus vállára veszi keresztjét
Ma
is, mint akkor, a keresztjét hordozó Jézus körül, zajlik az utca mindennapi élete,
amelyet a csillogó kirakatok, az öröm keresése, az ügyes-bajos dolgok intézése jelöl
meg. Jézus körül nemcsak ellenséges hangulat vagy közöny uralkodik, lépteit követik
azok is, akik meghallották hívását. A Via dolorosa végén nemcsak a halál magaslata
vagy a sírbolt áll, hanem a dicsőséges mennybemenetel és a világosság hegye is.
8.
állomás – Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
Isten lesben
áll mindennapi életünk ösvényein. Olykor kopogtat ajtónkon, és helyet kér asztalunknál,
hogy velünk vacsorázhasson. Egy olyan váratlan találkozás is a megtérés ajándékává
válhat, mint amilyen cirenei Simon és Jézus között jött létre. Tette a szenvedőkkel,
az elnyomottakkal való szolidaritás minden tettének jelképévé vált. Cirenei Simon
képviseli azoknak a nagylelkű embereknek, misszionáriusoknak a végtelen seregét, akik
nem mennek át az utca másik oldalára, hanem lehajolnak a szenvedőkhöz, és magukra
veszik terheiket. 9. állomás – Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal
Jézus
mellett most elképzeljük mindazokat a nőket, akiket megaláztak, megerőszakoltak, akiket
méltatlan törzsi szokásoknak vetettek alá, azokat, akiket magukra hagytak anyaságukban,
a zsidó és a palesztin anyákat, és minden háborútól szenvedő anyát, az özvegyeket
és azokat, akiket elfelejtettek gyermekeik. A jeruzsálemi nők az érzelmek szépségére
tanítanak meg bennünket: nem kell szégyellnünk a mások iránti részvétet, a könnyeket,
a vigasztaló szavakat. 10. állomás – Jézust keresztre feszítik
A
kereszt előtt, amelyen a haláltusával küzdő test függ, felvonul a tömeg, amely látványra
vár. A felületesség, a banális kíváncsiság, az erős érzelmek keresésének ábrázolásával
állunk szembe, amely mai társadalmainkat is jellemzi. Napjaink emberei is mintegy
kábítószerként keresik a túlzásokat, amelyek felrázzák közönyös lelküket, érzéketlen
szívüket. A kereszt tövében jelen van a katonák kegyetlensége, amely még a szenvedést
és halált is kigúnyolja. Jézus nem száll le a keresztről, de éppen megalázottsága,
látszólagos veresége nyitja meg a dicsőség és az élet kapuját, kinyilatkoztatva a
történelem és a világ valódi Urát és Királyát.
11. állomás – Jézus megígéri
Országát a jobb latornak
„Ma velem leszel a paradicsomban” – ez a szó,
paradicsom, ritkán jelenik meg a Szentírásban. Eredeti jelentése termékeny és virágzó
kertet idéz fel. Illatos képmása Jézus országának, amelyben a fény és a béke honol,
és amelyet Jézus megjövendöl beszédeiben. Ez a célja fáradságos zarándokutunknak a
történelemben, ahol beteljesedik életünk, ahol Isten ölelése vár bennünket. Ez Krisztus
utolsó ajándéka, amelyet éppen halála áldozatán keresztül valósul meg, amely megnyitja
számunkra a feltámadás dicsőségét.
12. állomás – Jézus a kereszten, az
Anya és a Tanítvány
Ebben a rövid evangéliumi szakaszban ötször is felhangzik
az „anya” szó. Mária anyja lesz mindazoknak, akik olyanok, mint a szeretett tanítvány,
akik követik Krisztust a hitben és a szeretetben. Mária ettől a pillanattól kezdve
az egyház Anyja, évszázadokon át mindazoknak a sokaságoknak az anyja, akik Krisztus
keresztjénél mellé állnak. Vele haladunk a hit útján, vele vagyunk abban a házban,
ahol Pünkösd Szentlelke fú, vele ülünk le az asztalhoz, ahol megtörik az eucharisztikus
kenyeret és várjuk a napot, amikor Fia visszatér, hogy elvezessen bennünket, mint
Őt, örök dicsőségébe.
13. állomás – Jézus meghal a kereszten
Krisztusban
halálakor kinyilatkoztatja magát a szenvedélyes Isten, aki szerelmes teremtményeibe,
egészen addig a pontig, hogy szabadon választja a fájdalmat és a halált. Ezért a Keresztre
feszített Jézus egyetemes emberi jelképe a magánynak és a halálnak, de az igazságtalanságnak
és a rossznak is. Ugyanakkor a remény egyetemes isteni jele mindenkinek, aki nyugtalanul
keresi élete értelmét a századoshoz hasonlóan.
14. állomás – Jézus szent
testét sírba teszik
A halotti lepedőbe burkolva, Jézus keresztre feszített
és meggyötört testét arimatei József szeretetteljesen lassan becsúsztatja a sziklasírba.
A csönd óráiban Krisztus valóban olyan lesz, mint minden ember, aki belép a halál
sötét ölébe. A nagypénteki alkonyatban azonban már felragyognak a szombat fényei a
jeruzsálemi otthonok ablakaiból. A zsidók virrasztása mintegy jelképe a tanítványok
titkos várakozásának. Egy másmilyen hajnal várakozása ez, amely szombat elteltével
megjelenik majd Krisztus tanítványainak szeme előtt.