„Öltsük magunkra a szeretet ruháját, hogy ne a sötétség emberei legyünk, hanem Krisztus világosságát terjesszük magunk körül” – mondta XVI. Benedek pápa a krizmaszentelési szentmisén

A Pápa homíliáját Lev Tolsztoj egyik elbeszélésére utalva kezdte el. Az orosz író egy szigorú uralkodó történetét mondja el, aki azt kérte papjaitól és tudósaitól, hogy mutassák meg neki Istent. A tudósoknak azonban nem állt módjukban, hogy teljesítsék kérését. Ekkor egy pásztor, aki éppen a mezőkről tért haza, felajánlotta, hogy teljesíti a papoknak és tudósoknak szóló feladatot. A király megtudta a pásztortól, hogy szemével nem láthatja meg istent. Az uralkodó azonban legalább annyit szeretett volna megtudni, hogy mit csinál Isten. Erre a pásztor azt válaszolta, hogy kérését csak úgy tudja teljesíteni, ha ruhát cserélnek egymással. Amikor ez megtörtént, a pásztor is készen állt a válasszal: „Ez az amit Isten tesz”. Isten Fia ugyanis „szolgai alakot öltve kifosztotta önmagát és hasonló lett az emberekhez: külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” A Pápa szentbeszédének központi gondolata az a „szent csere” volt, amelyet az egyházatyák – sacrum commerciumnak neveztek. Isten magára vette azt, ami a miénk, hogy mi megkaphassuk azt, ami az övé és hasonlókká válhassunk Istenhez. A keresztségben Krisztust öltjük magunkra, és ez nem külsőséget jelent, hanem azt, hogy szeretetközösségre lépünk Vele lényünkben. Krisztus lénye és a miénk kölcsönösen áthatják egymást. Krisztus magára öltötte ruháinkat: az emberi lét fájdalmát és örömét, az éhséget, a szomjúságot, a fáradtságot, reményeinket és csalódásainkat, a haláltól való félelmet, minden aggodalmunkat egészen a halálig. Ugyanakkor nekünk adta saját „öltözetét”. Szent Pál írja: „vessétek le tehát a régi embert…s öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény. Szakítsatok ezért a hazudozással, s beszéljen mindenki őszintén felebarátjával, hiszen egymásnak tagjai vagyunk. Ha haragusztok is, ne vétkezzetek..”.
A keresztség teológiája ismét erőteljesen visszatér a pappá szenteléskor. Mint a keresztségben, a papi szentségben is létre jön a csere: a szentségek kiszolgáltatásakor a pap „in persona Christi”, vagyis Krisztus személyében cselekszik. A szentségekben drámai módon láthatóvá válik, hogy papnak lenni azt jelenti, amit a szenteléskor kifejeztünk „Adsum” – készen vagyok – válaszunkkal. Itt vagyok, hogy rendelkezhess velem.
A pappá szentelés pillanatában az egyház láthatóvá és megfoghatóvá tette bennünk az „új öltözet” valóságát, külsőleg is, a liturgikus öltözetek felvétele által. Ez a külső gesztus teszi nyilvánvalóvá a belső eseményt, amelyből származik feladatunk: magunkra öltjük Krisztust, és Neki adjuk magunkat, mint ahogy Ő nekünk adta magát. A papi öltözet mély jelképes kifejezése mindannak, amit a papság jelent – mondta a Szentatya, majd a liturgikus öltözetek bemutatása révén magyarázta el, mit is jelent az, hogy a pap Krisztus személyében szól és cselekszik.
A papi öltözet felvételét valamikor ima kísérte. Az első ruhadarab a vállkendő, vagy latinul amictus, amelyet a múltban előbb a fejre helyeztek kapucniként, mintegy fegyelmezve az érzékeket és a gondolatokat a szentmise bemutatása során. A szív tekintetét az Úr felé kell irányítanunk, aki közöttünk van: ez a megfelelő ars celebrandi, vagyis a szertartás bemutatásának helyes módja.
Az alba, vagyis a miseing, illetve a stóla azt az ünnepi ruhát idézi fel, amelyet az apa adott a tékozló fiúnak, aki rongyos, piszkos ruhákban tért vissza az atyai házba. Az ezeket a ruhadarabokat értelmező imák emlékeztetnek a Jelenések Könyvének szavaira is, miszerint a 144 ezer kiválasztott a Bárány vérében mosta fehérre ruháját. A Szentatya hozzátette, hogy már gyermekkorában feltette a kérdést: ha valamit vérben mosunk ki, az nem válik fehérré. A válasz erre az, hogy a „Bárány vére” nem más, mint a keresztre feszített Krisztus szeretete. Ez a szeretet teszi tisztává piszkos ruháinkat, világítja meg elhomályosult lelkünket, ez a szeretet alakít át bennünket az Úr világosságává, minden sötétségünk ellenére.
Amikor magunkra öltjük az albát, akkor arra emlékezünk, hogy Krisztus értünk is szenvedett. Csak azért tanúskodhatom világosságáról, mert szeretete nagyobb minden bűnömnél. A fényes ruha, amelyet a keresztségben, majd a papszenteléskor új módon kapunk az Úrtól, eszünkbe juttatja azt a menyegzői öltözetet is, amelyről Máté szól példabeszédében. A király belép a vendégekkel teli terembe, ahol meglátja a sokaságban, hogy egy valaki nem az alkalomhoz illő módon van felöltözve. Ezért kidobják őt a sötétségre. Hiányzott neki ugyanis a szeretet kettős, bíbor öltözete, amely az Isten és a testvéreink iránti szeretetet jelképezi. A külső sötétség a szív belső vakságának visszatükröződése. Most, a szentmise bemutatásakor fel kell tennünk a kérdést, hogy viseljük-e a szeretetnek ezt a ruháját. Kérjük az Urat, hogy távolítson el lelkünkből minden ellenségeskedést, az önelégültség minden érzését, és valóban öltöztessen fel bennünket a szeretet ruhájával, hogy ne a sötétséghez tartozzunk, hanem Krisztus ragyogó fényét terjesszük magunk körül.
A pápa végül a miseruha, a kazula jelképére mutatott rá. A felöltésekor mondott hagyományos ima az Úr igájára emlékeztetett, amelyet a papok magukra vesznek. Az Úr igáját hordozni mindenekelőtt annyit jelent, mint tanulni tőle. Példáját követve legyünk mi is szelídek és alázatosak – mondta a Pápa, majd így folytatta: Olykor szeretnénk így szólni Jézushoz: Uram, a te igád egyáltalán nem könnyű, sőt rettenetes nehéz. De ha rá tekintünk, aki saját magán kipróbálta az engedelmességet, a gyöngeséget, a fájdalmat, a sötétséget, akkor panaszaink elülnek. Igája az, hogy Vele együtt kell szeretnünk. Minél jobban szeretjük Őt, és vele együtt olyan személyekké válunk, akik szeretnek, annál könnyebbé válik számunkra igája, amely látszólag nehéz. Kérjük, hogy Krisztussal együtt olyan személyekké válhassunk, akik szeretnek, hogy minél jobban megtapasztaljuk, milyen szép igáját viselnünk. Ámen.