Ruini bíboros ünnepi beszéde a Lateráni Szent János bazilikában
Ruini bíboros beszédében mindenekelőtt Karol Wojtyłának Istenhez fűződő személyes
kapcsolatára mutatott rá, amely már gyermekkorában mély és szilárd volt. Misztériumról
van szó, annak a szeretetnek a misztériumáról, amellyel az Atya ezt a lengyel fiút
szerette, magához vonzotta és egész életén át saját magával egységben tartotta. Nem
kímélte meg a megpróbáltatásoktól sem, sőt, egyre inkább Fia keresztjével egyesítette,
de bátorságot is adott számára, hogy szeresse ezt a keresztet. Karol Wojtyła életének
értelmét, egységét és célját egyrészt abban a bizonyosságban találta meg, hogy Isten
szereti őt, valamint abban az örömben, hogy viszonozni tudta ezt a szeretetet. Ruini
bíboros mindenki számára ajánlotta Stanisław Dziwisz bíboros „Egy élet Karollal” c.
könyvét, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a Pápa életének és minden napjának középpontjában
az ima állt. A napi többszöri ima, a szentírás rendszeres olvasása, minden csütörtökön
a szent óra, pénteken a keresztúti ájtatosság, valamint a gyakori mély áhítat, amikor
Karol Wojtyła teljesen átadta magát Istennek. Imáját csodálatos könnyedséggel
tudta összeegyeztetni munkájával, már fiatal korától kezdve. Imáiban jelen volt azoknak
a végtelen sokasága, minden nemzet képviselője, akik hozzá fordultak, hogy eszközölje
ki Istennél testi-lelki gyógyulásukat. A Pápa ezért térdeplője fiókjában őrizte ezeket
a kéréseket, hogy azokat személyesen mutassa be Istennek. Személyiségének lényeges
összetevője volt a szabadság, amely szintén az Istennel való bensőséges kapcsolatából
származott. Ez a rendkívüli belső szabadsága számos módon megnyilvánult. Szabad volt
a földi javaktól, mindig gyökeres szegénységben élt. Teljes mértékben elszakadt a
pénztől és a tárgyaktól, de saját magától is. Soha sem kereste saját sikerét, vagy
önmegvalósítását, ezért vált szabaddá másokkal szemben is. Készen állt mindig arra,
hogy meghallgasson másokat, és tiszteletben tartotta munkatársai szabadságát is. Nagy
horderejű szavai, amelyekkel pápaságát megkezdte: „Ne féljetek” – ebből a belső szabadságából
fakadtak, és ragályossá váltak, hiszen megszabadította Lengyelországot és más nemzeteket
is a félelemtől, a politikai, kulturális, spirituális alárendeltségtől. Szabadsága
tette lehetővé, hogy rendkívüli módon élvezze a természet, a művészet szépségeit,
a barátságot, a sport vívmányait. A keresztény szeretet irányította tetteit, konkrét
segítséget nyújtva a rászorulóknak. Mindig gondját viselte a betegeknek, a szegényeknek,
a kicsinyeknek, ez magyarázza kalkuttai Teréz anyával való lelki kapcsolatát is. Mindig
és minden körülmény között hirdette az evangéliumot, számos apostoli utazása során
elsőként megvalósítva az „új evangelizálás” programját. Fáradhatatlanul arra törekedett,
hogy újraélessze a keresztény hitet az elvilágiasodó Európában. Szeretetének egyetemes
kifejezése volt az a csodálatos kezdeményezés, amelyet az Ifjúsági Világnapok jelentenek.
A kommunista totalitarizmus elleni küzdelme, rendíthetetlen követelése, hogy szolgáltassanak
igazságot az éhező népeknek, fáradhatatlan elkötelezettsége a világ békéjéért, azért,
hogy a vallások legyenek a béke, nem pedig az intolerancia és az erőszak előmozdítói,
mind ugyanabból a forrásból táplálkoztak – mondta Ruini bíboros, majd a következő
szavakkal idézte fel személyes emlékét: „a Pápa nagy küzdelmet vívott az emberi
élet védelmében, az abortusz ellen, és a családért. Élénken él emlékezetemben, hogy
váratlanul milyen erőteljesen válaszolt egy mondatomra, amelyből azt sejtette, hogy
az abortuszért én elsősorban a nőket teszem felelőssé.” Ruini bíboros szólt még
II. János Pál ökumenikus elkötelezettségéről, amelyet az „Ut unum sint” k. enciklikájában
is kifejtett, majd felidézte az 1981. május 13-i merényletet, a Pápa mély Mária tiszteletét,
amely egész életén át elkísérte, és hosszú, az egész világ szeme előtt zajló agóniája
során is többször megismételte jelmondatát: „Totus tuus” – teljesen a tiéd vagyok.