A Pápai Ház prédikátorának első nagyböjti szónoklata a Vatikánban a Szentatya jelenlétében

A nagyböjti időszak péntekjein a hagyomány szerint a Pápai Ház prédikátora lelkigyakorlatos elmélkedéseket tart az Apostoli Palotában, a Szentatya és a római kúria munkatársai számára. A Redemptoris Mater kápolnában egybegyűlteknek pénteken reggel 9 órakor P. Raniero Cantalamessa megtartotta első nagyböjti prédikációját. P. Cantalamessa folytatta Ádventben megkezdett elmélkedés sorozatát a boldogságokról. Ezúttal a Máté evangéliuma szerinti nyolcadik boldogságról beszélt, amely így hangzik: „Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják Istent.”
A Pápai Ház prédikátora mindjárt elmélkedése elején hangsúlyozta, hogy a tiszta szívűekre vonatkozó boldogság nem azonos a hatodik parancsolatban foglalt tisztaság erényével, jóllehet a XIX. Századtól kezdve a keresztény lelkiségben főként ebben az értelemben magyarázták. Valójában Krisztus gondolatában a szív tisztasága nem vonatkozik egy határozott erényre, hanem olyan minőséget jelent, amely minden erénynek a kísérője. Jézus a képmutatástól óv elsősorban bennünket, amint Máté evangéliumában olvassuk: „Ügyeljetek, hogy ne az emberek szemeláttára és az ő kedvükért legyetek jók…amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók…” Az ember a látszatra ad, az Úr azonban a szívet nézi. A képmutatás tehát elsősorban a hit hiánya. Jézus szakít kora minden képmutató tabujával: együtt étkezik a vámosokkal, megérinti a leprásokat és szóba áll a pogányokkal. Az önmegtartóztatás, a tisztaság nem áll távol a szív tisztaságától, de csak egy a sorban. P. Cantalamessa a Szentatya és a római kúria prelátusai számára tartott nagyböjti elmélkedésében ezután a szív tisztaságának történelmi és mai, laikus értelmezésével foglalkozott. Szent Ágoston a boldogságoknak morális olvasatot adott, Nisszai Szent Gergely a misztika szempontjából elemezte, míg Aranyszájú Szent János hármas dimenzióban szemléli: a lélek, a szív és a test tisztaságáról beszél. A mai laikus világ képmutató módon viszonyul a boldogságokhoz, amennyiben előnyben részesít néhány boldogságot. Jellemző pl., hogy a pacifisták jelszavukul választották a békeszerzőket, mivel ennek a boldogságnak társadalmi és kulturális jelentőséget tulajdonítanak. Láttuk azonban, hogy Krisztus gondolataiban a szív tisztasága elsősorban nem a tisztátalansággal, hanem a képmutatással áll szemben. Pascal szerint az embernek két élete van: az igazi élet és a képzelt élet, amelyet saját és az emberek véleményében él. A nagy francia gondolkodó által jelzett tendencia a mai média és kép kultúrában hihetetlen módon megnövekedett, olyannyira, hogy a cogito ergo sum descartes-i aranymondást – gondolkodom tehát vagyok – ma inkább a „megjelenek, tehát vagyok” változattal lehetne helyettesíteni. A három napja elhunyt Jean Baudrillard francia filozófus szerint ma egyre nehezebb megkülönböztetni a reális eseményeket, mint pl. szeptember 11-e, vagy az Öböl-háború, attól, ahogy azokat a média megjeleníti. A valóság és virtuális összekeveredik. Új és aggasztó tény az, hogy a kettő közötti különbség egyre inkább elmosódik és az élet egyfajta látványossággá válik. Hogy ne is beszéljünk a világ minden részének TV műsoraiban térhódító valóság showk-ról, amelyek új mentalitást és életstílust kezdenek kialakítani. E műsorok törekvése az, hogy egybemossák az életet a látványossággal. Amikor az egyház a lelki élet ápolását ajánlja arra akarja felszólítani a keresztényeket, hogy ne engedjenek e tendencia kísértésének, amely kiüresíti az embert, képpé, bálvánnyá fokozza le őt.