"A tökéletesség köteléke a szeretet" - Török Csaba atya elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára

Nagyböjt harmadik vasárnapján Jézus egy olyan gondolkodásmóddal száll szembe, amely szünet nélkül kísérti a hívőket. Az alaphelyzet világos: adott néhány galileai ember, akiket Pilátus áldozatbemutatás közben mészárol le. Bár a legszentebb vallásos cselekedetet végzik, mégis eközben éri őket a halál. A nép ítélete készen áll: ezek bűnösebbek voltak, mint a többiek, azért jártak így. Talán egyes fejekben már meg is indult a morfondírozás arról, hogy milyen titkos bűneik lehettek. Ugyanez az emberi okoskodás jellemzi azokat, akik a siloámi torony összeomlásakor meghaltak bűnösségét kezdték firtatni.
Jézus az egész kérdést meg akarja fordítani. Azt akarja, hogy elszakadjunk attól a kibicsaklott istenképtől, amely egy emberi tanító, egy szigorú kollégiumi nevelő mintájára képzeli el az Istent, aki lesben áll, hogy az első adandó alkalommal lecsapjon, büntessen, fenyítsen. Az ilyen képzet alapvetően igazságtalan – ezzel a kérdéssel foglalkozik már Jób könyve is, ahol a bűntelen, hithű és igaz férfinak megpróbáltatásokon kell átmennie. Neki is azt bizonygatják barátai, hogy biztos van valami rejtett bűne, azért sújtja az Isten. Ám Jób lelkiismerete tiszta, ezért nem tudja felérni, értelmezni, hogy mi is történik tulajdonképpen vele.
Mindez azonban még csak a külső szint, amikor az ember cselekedeteinek és az isteni Gondviselés által megengedett eseményeknek viszonyát vizsgáljuk. Van azonban egy belső szint is, az ember lelke és Isten között, ahol az ilyen téves istenkép még nagyobb károkat okoz. A félelem, a büntetés elől való menekülés, az örökös Istennek való megfelelési kényszer csak egy tökéletlen bánatra, a megtérésnek csak egy külsődleges szintjére vezethet el bennünket. Természetesen hisszük, hogy ez is elég sokszor ahhoz, hogy az Isten kegyelme előtt megnyíljék az emberi szív, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy nem erre a tökéletlenségre kaptunk Krisztustól meghívást. Ez lehet nevelődési fázis, átmeneti állapot, gyökérverés vagy letisztulás időszaka, ám ezen igenis tovább kell lépnünk.
„A tökéletesség köteléke a szeretet” – írja Szent Pál apostol. Ebbe az állapotba kell átlépnünk, amikor az istenkapcsolat motiválója a szeretet lesz. Ez pedig azt is jelenti, hogy gyökeresen megfordul minden a gondolkodásunkban. Immár nem a rosszat kerüljük kínos törvénymegtartó pontossággal, a büntetéstől való félelemben; hanem a jóra törekszünk azért, mert szeretjük Istent és a másik embert, s tudjuk, hogy csakis a megtett jó tudja beteljesíteni valósan ezt a szeretetet.
A szeretet köteléke és a jóra való elköteleződés együttesen irányítják figyelmünket a szabadságra. Az istenszeretet szabadságot szül az emberi lélekben, ahol Isten van, ott nincs félelem. A helyes istenfélelem – amely a Szentlélek egyik ajándéka – tehát nem egyfajta rettegést jelent Istennel szemközt, hanem a beleborzongást Isten nagyságának és önnön kicsinységünkben szemléletébe, egyfajta alapvető megrendültséget és megérintettséget, elnémulást a végtelen hatalmú Isten előtt. Ez az istenfélelem csodálatos feloldást talál abban a szentírási Kinyilatkoztatásban, hogy az Isten szeretet, az Isten szeret engem, s ezért én is viszont szerethetem az Istent.
Ezért válik az evangéliumi szakaszban a pilátusi vérengzés és a siloámi baleset kapcsán hamisan csapongó emberi vallásos érvelés kritikájává a termést nem hozó fügefa példabeszéde. Jézus ezáltal világosan akarja megértetni velünk, hogy a fő kérdés nem az, hogy az elkövetett bűnökért milyen büntetés jár, akár már itt a földön; hanem az, hogy mi az a jó, amelyet megteszünk, mi az a gyümölcs, amelyet megtermünk. Amikor Krisztus az ítéletről szól, akkor az ott elhangzó kérdések – az irgalmasság testi cselekedetei – valójában nem a bűneinket, hanem a jócselekedeteinket, szeretetszolgálatunkat firtatják. Ez a nagy mentalitásbeli váltás, amely tulajdonképpen a szív belső megtérése. Nem a külső törvényekhez való alkalmazkodás, az azokhoz való szolgai hűség, hanem a barát szeretetéből fakadó belső átalakulás, amely megváltoztatja úgy gondolkodásmódunkat, mint érzületünket, akaratunkat.
Nagyböjtben nagyon fontos ezt tudatosítani önmagunkban. Ilyenkor az önmegtartóztatásban, imádságban gyakoroljuk magunkat, eleget teszünk a vallási előírásoknak. Ugyanakkor mindez csak eszköz – eszköz arra, hogy elérjük az igazi célt, a szív belső megtérését, emberségünk, lelkületünk, istenképünk és istenkapcsolatunk átalakulását a szeretet, a jóság és a szabadság jegyében. Ez a szent negyven nap módot ad arra, hogy bensőnkben történjenek meg olyan változások, amelyek valóban gyümölcstermővé teszik hitünket, életünket, s amelyek által képessé válunk a valóban felelős szabadságra, amelynek Krisztus követőit jellemeznie kell.
Ehhez kérjük Isten kegyelmét, hogy megértve ezt a benső, lelki üzenetét a nagyböjtnek mindenben, amit teszünk, mondunk, gondolunk vagy érzünk, egy lépést tegyünk átalakulásunk, benső megtérésünk felé, s ezáltal valóban felkészüljünk Húsvét nagy ünnepére.